Pilótafülkéből a nyeregbe - Csontó Zoltán a természetes lóidomítás hazai megteremtője

Csontó Zoltán lett a természetes lóidomítás hazai megteremtője. Akár nyughatatlan természetnek is gondolhatnánk, hiszen folyton újítani, jobbítani akar, de mégsem az. Kiegyensúlyozott, nyugodt ember. Úgy véli, hogy az élet és a sors miatt ilyen a természete, hogy bármibe fog, azt a legjobban, a legtökéletesebben akarja csinálni.

Vonzódott valaha az álla- tokhoz, volt valami, ami jelezte, hogy lovakkal fog foglalkozni?

– A kétszáz éves szülői házhoz egy igazi parasztud-var tartozott. Volt ott mindenféle állat, a lovat kivéve. Egyszer volt egy bárányom is, Gyuri. A nagyanyám hozta haza a termelőszövetkezetből, cumival én neveltem fel. Szüretre apám levágta, egy éjszakát sírtam miatta, lehettem vagy tízéves. Kamasz koromban nyulászkodtam is négy éven át, az első Wartburgomra abból fizettünk be. Rajongtam a kutyákért, tizenévesen vettem egy német juhászt, akit saját kútfőből képeztem ki, egész jól.

Csontó Zoltán a lovak mellett találta meg új hivatását Fotó: Sági Ági

A ló nem hasonlít egyik állathoz sem.

– A ló akkor még messze volt. Apám az áramszolgáltatónál dolgozott, ezért kerültem én villamosipari szakközépbe. Nem volt nekem való, nem szerettem. Az iskolába jött egyszer egy toborzó, akinél pilótaképzésre lehetett jelentkezni. Mivel négy napot lehetett lógni a suliból, így jelentkeztem. Több ezer jelentkezőből körülbelül 20-an feleltünk meg. Ugyan a magasságom miatt csak helikoptervezetőnek voltam alkalmas, de a főiskolára bevonulás után, a kevés repülőgép-vezető miatt, átértékelték az orvosi minősítésemet, így vadászpilóta-hallgató lettem.

Nem is sportolt előtte?

– Gyerekkoromban igazi falusi életet éltem. Fára másztam, bicikliztem, a legelőn fociztunk, a Sajóban úsztam, szénát takarítottam be... A fizikai aktivitás megvolt. Második gyerek vagyok, anyám mindentől féltett, én meg mindig próbáltam kibújni a nagy óvás alól. Serdülő koromban elkezdtem birkózni, amiről a szüleim sokáig azt hitték, hogy kosárlabdaedzésre járok. Jól ment a birkózás, az egyesületben, a korosztályomban senki nem tudott megverni, ezért egy idő után az edzőm a felnőttekkel birkóztatott. Ők erősebb fizikumúak voltak, és néha nagyon összetörtnek éreztem magam. Ez kedvemet szegte, de elismerték ők is, hogy szívós vagyok. Később az MHSZ-nél (Magyar Honvédelmi Szövetség) ejtőernyőztem, a főiskolára való bevonulásig. Ott a tornatermi edzéseken rengeteget gyakoroltuk az esést. Ezt a lovas oktatásba is bevettem, mert aki lóra ül, az váratlanul le is eshet.

Vadászpilóta lett.

– Igen, kint tanulhattam a Szovjetunióban, ahol ’86-ban végeztem, aztán Pápára kerültem. Itt ért a rendszerváltás, amikor a pilóták 30 százalékát leépítették, és ebbe én is bekerültem. Nagy trauma volt ez számomra, mert annyira megszerettem a repülést, hogy úgy gondoltam: vagy innen megyek nyugdíjba, vagy ebbe halok bele.

Mennyit repült előtte és milyen gépen?

– MiG–21-en itthon, a Szovjetunióban a cseh gyártású, sugárhajtású L–39 Albatroszon kezdtük a repülést. Összesen körülbelül 1000 felszállásom van. A rendszer-váltás előtt kaptam meg az 500 repült órás kitüntetést.

A leépítéssel elég lehetetlen helyzetbe kerültem, mert a repülőgép-vezető hiába magasan kvalifikált képzés, mivel a hadseregen belül gyakoroltam, semmiféle civil papírral nem rendelkeztem róla, így nem helyezkedhettem el a polgári repülésben. A hadseregen belül nem akartam maradni, én a repülés miatt voltam ott, van erre egy mondásunk is: ha egyszer sas voltál, utána nem akarsz veréb len-ni. Leszereltem, és vállalkozni kezdtem.

Mire hivatkoztak?

– Valójában senki sem gondolta, hogy nekem kell men-ni. Ifjú titán voltam, abban az évben léptettek elő főhadnaggyá, kaptam az 500 órás kitüntetést, én voltam egyedül a csoportunkból, aki már hadra fogható voltam, már nappal is adtam készültséget, és elkezdtem az éjszakai kiképzést. Hatan kerültünk egyszerre Pápára, és egyedül én jutottam idáig. Az ezredparancsnok mégis úgy döntött, hogy nekem menni kell.

Nem haragszik rá?

– De.

Mi lett a vállalkozás?

– Biztosításközvetítéssel, majd lapkiadással, mérkőzésre invitáló plakátok, belépő- jegyek gyártásával foglalkoztam. A lovakkal is így kerültem kapcsolatba. Egy reklá-mért nem akart fizetni a lovarda tulajdonosa, így lebartereztük.

Akkor már Felsőörsön laktak?

– Igen, és a háromból már megvolt két gyerekem is. Ez 1998-ban volt, így kezdtem lovagolni. Akkor három fél-órás futószárazás után már terepre vittek. Ezek túlélő lovastúrák voltak. Jó volt benne az állattal a kapcsolat, a természet közelsége, de éreztem, hogy ezt nem így kell csinálni. Kerestem a szakirodalmat a lovaglásról, de akkor abból még nagyon kevés volt, és az sem volt érthető egy kezdő számára. Ez adta a gondolatot, hogy csináljunk egy jó lovas újságot. Fél év lovaglás után összehoztam a stábot, amelyik 16 éven keresztül csinálta Magyarország vezető lovas lapját, a Lovaséletet.

Hogy jöttek az alternatív módszerek lovaglásban?

– Amikor az első számot kiadtuk, ’99 márciusában, akkor volt az Equitana, Európa legnagyobb lovas szakkiállítása és vására. Elmentünk a főszerkesztővel, és ott láttam westernlovaglást és Parelli- bemutatót is, és akkor tudtam, hogy ez az, ezt akarom én csinálni.

Mi tetszett benne?

– A westernbemutatón annyit láttam, hogy valaki forog egy lóval, laza száron, harmonikusan, együttműködve, én meg otthon birkóztam a lovammal, ragadozó mód-jára, képzetlenül, kapaszkodtam. Minden rossz tulajdonságom megvolt, ami meg szokott lenni egy autodidakta lovasnak. A Parelli-bemutatóból annyit értettem, hogy egy ember magyaráz a hatalmas manézsban a közönségnek, a lova nincs megkötve, de bármerre mozdul, a ló követi. Aztán egyszer csak felpattan rá, és minden nélkül lovagolni kezdi. Ezután már tudtam, hogy mit keressek, és meg is találtam. Eleinte még Magyarországon tudtam tanulni külföldiekkel együtt a természetes lóidomítást, majd később Ausztriába és Csehországba jártam ki.

Hogy lett ebből tanítás?

– Ahogy mentünk ide-oda, egyre többen látták, hogy az én lovaim másként működnek, mint másokéi, és kérték, hogy tanítsam őket. Aztán 2004. május elsején szervezték nekem az első csoportos oktatást tíz problémás lóval, ami nagy sikerélmény volt, mert mindenkinek tudtam segíteni. Akkor jöttem rá, hogy ezzel akarok foglalkozni. Ezzel pénzt is tudok keresni, szeretem is csinálni, a tanításhoz van érzékem, meg a re-pülésből jön a rendszerszemlélet, amit igyekszem minél jobban átvinni a lovaglásba.

Hogy lett ebből a mai lovas iskola?

– Eredetileg az volt a koncepcióm, hogy lovardát nem akarok működtetni, hanem tenyésztem a Quarter horse fajtát, négy kancával ideális körülmények között, a szaporulatot belovaglom és eladom. Csakhogy közbeszólt a válság, s nem tudtam lovat olyan mértékben eladni, mint ahogy kellett volna, így megnőtt a létszám. Elkezdtem rajtuk oktatni, táboroztatni. Úgy tűnik, erre nagy szükség van, egyre többen jönnek hozzánk tanulni. A lovas üzletág, a lótenyésztés nem túl jövedelmező manapság, de én hiszek benne, hogy ezt lehet jól is csinálni, és ezt be is tudom bizonyítani.