Wittner Mária: Nem kellettem a halálnak

- Milyen érzésekkel vett részt az 1956-os eseményekben?

- Mostanában éreztem azt, a foci Európa-bajnokság idején a magyar sikerek kapcsán, hogy öreg, fiatal együtt tu-dott örülni. Utoljára 1956-ban éreztem ilyet, azóta nem. Akkor ez csodálatos érzés volt, azt reméltük, hogy ki tudjuk vívni az ország függetlenségét. Persze naivitás volt ez részünkről, akkor az ember még nem látott bele annyira a po-litikába. De azóta már okosodtunk. Tényleg örömmámor volt a forradalom, de jött a megtorlás. November 4-e után már nem is lehetett harcolni, mert távirányítású rakétákkal, aknavetőkkel lőtték a várost. Én is egy becsapódó aknától sebesültem meg november 4-én.

- Miután kiszökött Ausztriába, miért döntött úgy, hogy mégis visszajön Magyaror-szágra?

- Magam sem tudom.

- Ez hiba volt ön szerint?

- Ma még nem tudom, hiba volt-e. Mert ha kint maradok, akkor talán nem élne ennyire mélyen bennem az egész folyamata akár a forradalomnak, akár a megtorlásnak. De a megtorlás, az mélyebben él bennem.

Nekem ez volt megírva. Bizonyos fokig az ember irányíthatja a sorsát, de valahol fentről mégiscsak ki van jelölve az út - vallja Wittner Mária
Fotó: Nagy Lajos

- Mit gondolt, amikor meghallotta a halálos ítéletet?

- Nem ért meglepetés, mert számítottunk rá. Hiszen az egyik leghírhedtebb halálbíró, Tutsek Gusztáv keze alá került a csoportunk. Neki született a legtöbb halálos ítélete 1956-ban, összesen 144. Kevesebbért is elítéltek embe- reket, mint minket. Tutsek Gusztávnak jól kellett dolgoznia ahhoz, hogy őt ne bántsák. Szorgalmasan osztotta a kötelet. Nekünk négy halálos ítéletet osztott ki, elsőrendű vádlott voltam én, második Kati, a társam, a többieknek megmaradt a kötél, rólam másodfokon levették. Hogy miért, nem tudom. Azt szoktam mondani, hogy életre ítéltek.

- Milyen emlékei vannak erről az időszakról?

- Átvittek bennünket a fogházba, ahol a halálos ítéletesek voltak. Szinte naponta hallgattuk a halálba menők búcsúszavait, üzeneteit. Abban a mérhetetlen csendben tisztán, érthetően szóltak az üzenetek, de azt nem tudtuk, ki fogja átadni őket. Sokszor mondtam, hogy bár kivégeztek volna. Nem tették.

- Miért gondolta ezt?

- Azért, mert nem akarta az ember végigélni a börtönt és a börtön utáni megalázta-tások tömkelegét. De hát a gyerekem miatt muszáj volt élnem.

- Fel lehet valaha dolgozni a történteket?

- Nem. Valahányszor, ha valaki bemutatkozik, és Katalinnak hívják, eszembe jut a társam. Nem lehet feldolgozni ezt. De nem is szabad elhallgatni. Ezért mondom azt, hogy tulajdonképpen életre ítéltek, egy nagy kereszttel a vállamon, és ezt végig kell vinnem. Mert nekem is van gyerekem, vannak unokáim, és itt van az a sok szép magyar fiatal. Nem örülék, ha nem tanulnának az esetből. Szükséges, hogy ezt a lopa-kodó diktatúrát, ami van, ki tudják védeni. El kell mondjuk nekik a valóságot.

- Ez 56 üzenete a mai generáció számára?

- Mindig azt mondtam, hogy mi megharcoltuk fegyverrel a forradalmat, annak dacára, hogy leverték, mert az a vereségében is győzelem volt. Akkor még ezt nem lehetett tudni. A mai fiatalok már mehetnek külföldre, már nincs aknazár az országhatáron. Menjenek ki tapasztalni, de jöjjenek vissza, mert ez a hazájuk. Nekik most már szellemi síkon kell végigharcolni, amit mi kiharcoltunk. A lopakodó globalizmus, a diktatúra ellen. Nem hárult el a veszély Magyarország felől, és ezt nagyon érezzük. Minél jobban érezzük, annál inkább át kell adni ezeket a dolgo- kat gyerekeknek, és hiszem, amikor szükség lesz rá, ők is meg fogják tenni a magukét. Az üzenet az, hogy figyeljenek oda a történelmünkre, mert az nagyon vérzivataros. Nagy-Magyarország minden négyzetméterét magyar vér borítja. Át kell adjuk a stafétát, a fiataloknak is meg kell tartani ezt a hazát, mert nem szabad elfelejteni, Nagyboldogasszony országa vagyunk.

- Hogy érzi, kapott jóvátételt?

- Nem tudom, lehet-e egyáltalán jóvátételről beszélni. Lehet bármivel is kifizetni azt, hogy nyolc hónapig voltam a halálos zárkán, és húsztól harminchárom éves koromig a börtönben. Ezek a legszebb évek az életben. Nem hiszem, hogy ezt jóvá lehet tenni. De visszapörgetni sem szeretném az idő kerekét. Mostanában kezd '56 a helyére kerülni. Nekünk ez volt a fontos. Talán ezért érte meg az a reménytelen harc, ami akkor úgy tűnt, hogy hiábavaló. Feltettem magamnak a kérdést: érdemes volt annyi embernek az életét adni? Most már azt mondom, igen. Az ő vérükkel váltották meg a mai fiatalok szabadságát. Ezt soha ne felejtsék, ne tévesszék szem elől!

- Van, amit ma már máshogyan csinálna?

- Nem hiszem. Ezen sokat gondolkoztam. Nekem ez volt megírva. Bizonyos fokig az ember irányíthatja a sorsát, de valahol fentről mégiscsak ki van jelölve az út. Nem hiszem, hogy tudnám máshogy csinálni. Engem nem úgy neveltek.

- A magánéletben is sok megpróbáltatás érte. Mi adott örömet önnek?

- Talán a gyerekem születése. Azt tudtam, hogy fel kell nevelni. De valahány munkahelyem volt, mindig kértek erkölcsi bizonyítványt. Az a döbbenetes, hogy amikor iskolába jelentkeztem takarítónőnek, azt gondoltam, ehhez már nem kérnek erkölcsi bizonyítványt, de tévedtem. Azért kérték, nehogy megfertőzzem az eszméimmel az akkori fiatalokat. Azt szoktam mondani, van a jóistennek humora, mert ma mit csinálok? Történelemórát tartok iskolákban.

- A fiatalok hogyan fogadják, amit mond?

- Nagyon figyelnek. Csendben, nincs suttogás vagy beszélgetés.

- Küldetésévé vált, hogy a történtekről beszéljen?

- Biztosan. Amikor 1991-ben halálközeli állapotban voltam, és az égiek visszaküldtek, akkor azt mondtam, megint nem kellettem a ha-lálnak. Az Istennek dolga van velem a földön. Akkor döbbentem rá, hogy mindannyi-an feladatot kapunk, csak rá kell találnunk. Nekem ez a feladatom, ezt csinálom halálomig.