Műtét és halál a gödrökben - Bucsok Miklós hetedszerre jutott ki a debalcevei katlanból

- Ki ha nem mi, mikor, ha nem most? - érvel ukrajnai beszélgetésünkön Daneluk Sándor katonaorvos amellett, miért ment a forrongó kijevi Majdanra, aztán a kelet-ukrajnai háborús pokolba. A fiatalember sebészként végzett 2011-ben az ungvári orvosi egyetemen, ahol katonaorvosi képzettséget is szerzett, mert ott ez kötelező. Aztán a város kórházában helyezkedett el. A többiek iránti szolidaritás miatt 2013 december elsején úgy döntött, a többi fiatallal együtt neki is ott a helye Kijevben, a főtéren, a Majdanon, ahol diákok és a velük szimpatizálók ezrei mentek ki, mert Janukovics elnök nem írta alá az uniós csatlakoKijzást.

Daneluk Sándor katonaorvos (jobbra) földbe ásott óvóhelyen is műtött

- December 2-án, csikorgó hidegben érkeztem meg, szakadó hóban, de ott ünnep volt! - mondta emelt hangon. - A diákokkal együtt a földön feküdt, zászlókkal takarózott. Elmondta, január 16-án a parlamentben új törvényt fogadtak el: gyülekezési tilalomról döntöttek. Akkor a téren levők azonnal megértették, itt véres forradalom lesz, mert a százezres tömeg nem távozik a térről. - Az első lövés január 19-én dördült el. Egy fiú kiáltotta, menjünk a parlamenthez, hogy vonják vissza a törvényeket! Közben valaki meggyújtott egy buszt, és január 23-án megölték az első embert, egy örmény fiatalt, aztán egy fehéroroszt, és sorra másokat is. Mindenütt kivert szemű, végtagsérült emberek feküdtek, így szimpatizánsból hirtelen orvos lettem, mert erre volt szükség - idézi a kezdeteket, hozzátéve, február 20-ára a térhez közeli kávézóban műtőszobákat alakítottak ki, ahová a gyógyszereket az emberek hozták. Rengeteg sérült feküdt mindenütt, sokakat sajnos már nem lehetett megmenteni. Sándor összesen 56 napon át mentett, dolgozott megfeszítetten, borzalmas körülmények között a Majdannál, úgy, hogy közben ő maga is veszélyben volt.

Bucsok Miklós, aki hétszeri próbálkozásra szabadult ki a debalcevói katlanból Fotók: Hadnagy Marcell

Mindeközben Kelet-Ukrajnában is harcok kezdődtek az oroszbarát szeparatisták és az ukránok között. Már otthon, Ungváron a kórházban dolgozott ismét, amikor 2014 március 14-én jelezte, ha kell, hát indul. - A szüleim mondták, ha muszáj, hát menj, fiam! - folytatja. Májusban már szóltak neki, hogy szükség van rá, aztán júliusban telefonáltak, induljon az ungvári parancsokságra a katonai felkészítésre. - Akkor fogtam először fegyvert a kezemben, hát borzalmas volt, azt sem tudtam, hogyan tartsam? - borzong. Augusztus 31-én, indult Kelet-Ukrajnába, Luhanszk megyébe, Szcsasztje városa közelébe, ahol réten felállított sátrakban húzhatták meg magukat. Az út hosszú volt vonattal, tankkal, busszal jutottak el végcéljukhoz szeptember 2-án. Amikor megérkeztek, neki annyi ideje volt, hogy ledobja a hátizsákot, máris saját életéért küzdött, menekülnie kellett a minden irányból feléjük zúduló lövedékek elől. December huszadikáig folyamatos harcokban mentett, műtött, gyógyított embertelen körülmények, között éjjel-nappal. Az év végi szabadság után jött maga a pokol, Donyeck megyében Debalceve, ahol idén január 6-án kezdtek bombázni mindent, a várost, a lakóházakat. Eleinte működtek a kórházak, aztán lebombázták ezeket is.

Blazseny István hadirokkant, miután felrobbant mellette egy akna Luhanszknál

Sándor egy autóban a sérültekért egy sofőrrel ment-rohant, akivel összebarátkoztak, aztán egy napon megölték őt is - idézi a tragédiát nehéz szívvel. Érzékelteti, életük Debalcevénél maga volt a pokol, azokban a gödrökben bújtak meg, amiket a katonákkal együtt ásott, és Sándor ezekben végezte a műtéteket is hidegben sötétben, lámpa fényénél teszi elém a felfoghatatlan-borzalmas-hihetetlen orvosi munkáról tanúskodó fotókat. A civilek, akik megmaradtak a városban és még nem menekültek el, vitték nekik az élelmet, meg a tüzelőt. Aztán már ők sem mentek oda, így naponta háromszor osztozott egy kis pohár koszos vízen egy ápolóval. A pokolnál is volt még borzalmasabb, amikor február elején körbezárták Debalvecét, így helyzetük kilátástalannak tűnt. A mindenre elszánt és kapható szakadárok mentek az első vonalban, akik nem kíméltek senkit, saját magukat sem, aztán őket követte a nehéztüzérség, utánuk a tankok és az elit orosz hadsereg. Sándor irdatlan harcban, bombák, rakéták éjjel-nappali zuhanása, vijjogása, süvítése mellett mentett, műtött, akiket még lehetett. Ebből a pokolból próbálták több napon át fegyverek, rakáték tüzében kimenekíteni a sérülteket, akiket más lehetőség híján egy teherautó vasplatójára tették, miközben újabb sebesültek haltak meg a lövedékektől. Február 17-én 11 órás küzdelem után sikerült a kimenekülniük. Borzalmas volt, amikor menekülés közben is lőttek a sebesültekre, nem kímélve a kiszolgáltatott, szerencsétlen embereket, vagy azokra, akiket előzőleg a gödrökben sikerült még megmentenie, aztán ekkor kellett meghalniuk. - Sokszor eltemettem magamat is, soha nem felejtem el, amikor a legközelebbi faluhoz érkeztünk február 18-án, és egy hónap után jót ehettem, fürödhettem! - emlékezik.

A katonák büszkén viselik nemzetük színeit

- Az újságírókon sok múlik, hogy tudatják a világgal, mi történik Ukrajnában. Nem szerencsés az a törekvés, ha egy ország át akarja rajzolni Európa térképét. Ha ez a cél, csak baj, vér, háború lesz - vélekedik, hozzátéve: ha választani kellene hazát, akkor is itt élne, pedig mehetett volna bárhová. Mert csak egy út van, amihez van remény! hangsúlyozza. Sándor imádja a Kárpátokat, ahol szívesen túrázna békés körülmények között. Tíz év múlva egy békés Ukrajnában szeretne élni, ami, reményei szerint addigra uniós ország lesz, schengeni zónával. Az ungvári kórházban dolgozna, és a városban élne sok gyerekkel, akiket elvisz Kijevbe és Debalcevébe, hogy megmutassa, hol mentett, műtött az édesapjuk az ő békéjükért, életükért. Hogy visszamegy-e, ha úgy adódik? - Természetesen - vágja rá. - Mert egyébként mi lesz a schengeni kórházzal és gyermekei hazájával? - kérdi, és mondja, Kijevben meglátogatja orvos barátját, akivel a Majdanon dolgozott. Kollégája, miközben három napon át feküdt sebesülten mínusz 20 fokban, súlyos sérülést szenvedett, és amputálni kellett végtagjait. Fogságba is került, fogolycserének köszönheti életét.

Vadim Sviridenko

- Álmomban most is harcolok - ezt már Blazseny István mondja, aki 34 évesen hadirokkant. Három hónapig volt az egyik pokoli katlanban, Luhanszknál, ahol éjjel, ha nem lőtték őket, autók alatt húzták meg magukat, Aknákat szedett össze, amikor az egyik felrobbant mellette, ekkor sérült meg, súlyosan. A harctéren fekve arra gondolt, nem halhat meg, még sok dolga van kislányaival. Tíz repeszt távolítottak el belőle, a beszélgetésre is bicegve érkezett. Felidézi, tavaly augusztus 3-án egész nap lőtték őket, ő akkor sérült meg, mellette egy 19 éves fiút lelőttek. Lelkiismeretfurdalása van, hogy a sebesülése miatt nem tudott segíteni rajta.

- Előttem a rommá lőtt város, körülöttem sebesültek, halottak, aknák, lövések, nem tudtam, merre, hova menjek, a szeparatisták közelébe tévedtem, menekülés közben - idézi fel a körbezárt debalcevói katlanból való kijutását a 23 éves Bucsok Miklós. Alóla 40 tonnás harci járművét lőtték ki, a 128-as Kárpátaljai egység katonájaként. Horrorfilmbe illő a története, ahogy részletezi, mennyi borzalmat élt át február közepén, menekülés közben. Mondja, Kelet-Ukrajna romokban hever, a falvakban öregek maradtak, kutyák, macskák kóborolnak.

- Hívjon majd vissza húsz perc múlva, most éppen lőnek minket! - mondja Váradi Attila, akit Ukrajnából Kramatorszk szétlőtt repterén értünk utol telefonon. Amikor újra beszélünk monoton, elkeseredett hangon közli, a város egy tömbben van, annyira szétlőtték. Beszél arról is, hogy a magyarok mindig vesztesek voltak Ukrajnában, ő egy jobb jövő reményében ment el katonának, és nem menekült el a behívó elől. A romos repülőtéren eleinte pincékben voltak, aztán katonai ágyat kaptak. Ő mesterlövész, a fűben megbújva figyel. A kérdésre, hogy le kellett-e már lőnie valakit, rávágja, ilyet nem illik kérdezni egy háborúban.