Mindenhol Krisztus vár ránk

Takáts István atyát egyelőre nehéz elképzelni úgy, hogy nem kisgyermekek, kamaszok, jókedvű, eleven, nyüzsgő diákok veszik körül. Még ő maga is barátkozik a gondolattal, hogy szeptembertől ez a felelősségteljes és szép megbízatás véget ér, hogy egy újabb kihívásokkal teli, szintén nagy felelősséggel járó munkába fogjon.

- Emlékszik még, milyen érzésekkel, elhatározással fogott neki a lelki igazgatói munkájának?

- Nagy örömmel és várakozással készültem, de természetesen volt bennem egy kis drukk is: a Padányi nagy iskola, 12 évfolyam, majdnem ezer diák, csaknem száz tanár... Hogyan találom majd meg velük a hangot, hogyan tudunk majd együtt dolgozni? A cikázó gondolatok között azonban eszembe jutott egykori római rektorom hadba küldő biztatása is, aki azzal bátorított minket, hogy csak jó helyre kerülhetünk, mert Krisztus szeretetével mindenhol előttünk jár és mindenhol Ő vár ránk . Ez a Padányira nagyon igaz volt! Krisztus előttem járó szeretetét jelentették például azok az atyák, akik korábban szolgálták ezt a közösséget. Közülük a nemrég Istenhez hazatérő Borián Tibor atyát név szerint is megemlítem, hiszen én tőle kaptam közvetlenül a stafétabotot . Nagy segítséget jelentett továbbá, hogy az iskolában tanító tanárok és hittanárok közül már kezdetben is sokan fogadtak bizalommal és szeretettel. Köszönet nekik és értük a tíz éven át kitartó, segítő, jóindulatú, baráti együttműködésért! Egy kiforrott és lelki életét tekintve is jól felépített közösséget kaptam örökségül, amelyre vigyáznom kellett. Igyekeztem például mindig olyan atyákat hívni lelkigyakorlatra, akik hiteles emberek voltak és értettek a gyerekek nyelvén, így ezek az alkalmak a diákok számára is meghatározó, jó élményt jelen-tettek. Megtapasztalták, hogy a hit nem elvont dolog, hogy Krisztushoz tartozni jó, életünket kiteljesítő valóság! Öröm volt együtt ünnepelni velük, de a legnagyobb ajándék talán mégis az, hogy kísérhettem ezeket a gyerekeket az életútjukon. Tíz év elegendő ahhoz, hogy lássam, amint kisgyermekből ifjú lesz, megéljem azt, hogy az egykori tanítványok visszatérnek, bemutatják jövendőbelijüket, és én részese lehetek örömüknek házasságkötéskor vagy keresztelőn. Számomra ezek az igazi visszajelzések, amelyek jól mutatják, hogy kötődtek az iskolához, a hithez, fontosak nekik az itt megélt értékek akkor is, ha már nem iskolai keretek között vannak. Igazából még nem tudok erre úgy gondolni, hogy véget ért...

Egy újabb kihívásokkal teli munkába fog Takáts István atya Fotó: Penovác Károly

- Mit szeretett a legjobban ebben a küldetésben?

- Összességében mindent! Hiszen a diákokon keresztül családokat, élethelyzeteket kaptam, és sokszor én tanultam tőlük abból, ahogyan megélték az örömüket, bánatukat, hitüket. Olyan szép és örömteli volt megtapasztalni például a legkisebb gyerekek lelkesedését, őszinteségét, bizalmát, ahogy hűséggel kitartottak a jóban, számíthattam rájuk az oltár körüli szolgálatban. Aztán ahogy nőttek, jött a lázadás, a kérdések ideje, és azt is megosztották velem, mert ezek szerint fontos volt nekik a véleményem. Ugyanígy nagyon kedves nekem, ha civilben , strandon vagy boltban találkozom velük, és rám köszönnek egy bátor és vidám Dicsértessék! -kel. Fontos, és büszke vagyok rá, hogy kiemelkedő tanulmányi eredményeket értek el a tanár kollégák a gyerekekkel. És emellett nem- csak testiekben erősödtek, nőttek és értek meg, hanem lelkiekben is. Hosszú távú beruházás, amit teszünk, hiszen amit az iskolában megélnek, hitből, egyházból, vallásból, az egy életre szóló támasz lehet számukra. Hiszem, hogy a munkám eredménye akkor mutatkozik meg igazán, amikor ezek a gyerekek hivatást választanak, felelős vezetők lesznek és családapák, családanyák, amikor megélik az élet örömteli eseményeit vagy mélypontjait, és eközben élő és éltető valóság lesz számukra a hitük!

- A kisgyerekekkel vagy a lázadó kamaszokkal volt nehezebb közös nevezőre kerülni?

- Más a kettő. A kisgyermekeket nehéz hosszabb ideig lekötni, ott másféle technikák, képességek bevetése kell, mint a kamaszoknál. De mindkettőben közös, hogy a szeretetnek nehéz ellenállni, és csak az tud igazán szeretni, akit szerettek. A kamasz lázadása is részben ebben áll: feszegeti a határokat: tudják-e őt úgy is szeretni. Tudom, hogy ez egy pillanatnyi állapot, amit nem önmagában, a maga pillanatszerűségében, hanem folyamatában kell néznem. Így megérteni, elfogadni is könnyebb! Tudom biztosan, hogy volt, akinek tudtam segíteni, és olyan is, akinek kevés volt az általam nyújtott példa, válasz, de remélem, hogy neki is adtam pozitív képet kereszténységről, egyházról, vallásról.

- Hogyan köszön el az iskolától?

- Hálaadással. Tíz év ajándék, bizalom, sok szeretet gyerekektől, szülőktől, tanároktól, érsek atyától. Az évnyitó Veni Sancte szentmisén - jóllehet Te Deum alkalmával szokás - én hálát adok Istennek, és imádkozom az utódomért, hogy ő is kapjon segítséget és sok szeretetet, mert így lesz ő is eredményes. Örülök annak, hogy Darnai János atya kerül a helyemre, mert olyan embernek ismerem, aki alkalmas erre a feladatra.

- A kancellár az érsek közvetlen munkatársa. Eddig egy iskoláért volt felelős, most az egész egyházmegye örömét és gondját megkapja az érseki hivatal igazgatásával. Feltehetően a szervezet újrastrukturálása vár önre, és az eddigiektől eltérő teendők. Hogyan fog neki?

- Nem hiszem, hogy az új feladatokhoz más képességekre lenne szükségem: ha szeretettel és hittel, lelkiismeretesen végzem ezt a munkát, itt is megtalálom a hangot azokkal, akiket munkatársként kapok. Felelősségteljes poszt, amiben én elsősorban szolgálatot és érsek atya bizalmát látom. Arra törekszem tehát, hogy a legjobb tudásom szerint igyekezzem betölteni.