Lázár János meg a tanárok

A miniszterelnökséget vezető miniszter azt mondta egy korábbi sajtótájékoztatóján, hogy a magyar diákok teljesítménye romlik, és a pedagógusok nem tehetnek úgy, mintha a teljesítményromláshoz nem lenne közük.

Lázár Jánosnak igaza van. Abban is, hogy a diákok teljesítménye romlik, és abban is, hogy ehhez közük van a pedagógusoknak is. Azt nem tudhatom, hogy a miniszter úr miben látja ezeknek az okait; leírom, hogy - a kollégákkal sokat beszélgető tanárként - én hogyan látom.

Az oktatás eredményességének három pillére a célok pontos, reális kijelölése, a feltételek megteremtése és a pedagógus nagy módszertani szabadsága. Jelenleg mindegyik hiányzik.

A bér nagyon fontos; mondjuk a második legfontosabb.

Az első azonban, hogy nyugodt körülmények között lehessen a gyerekeket a jóra nevelni. Mivel ez nincs meg, a rendszer valóban egyre rosszabbul teljesít. A kollégák egyszerre szembesülnek az értelmetlenül elköltött milliárdokkal és a végzetes forráshiánnyal.

Az eredményessége miatt példaként idézett finn oktatási modellt tanulmányozva az ember rábukkan néhány alapvető dologra. Finnországban a szakma, a szakemberek köre mondja meg, milyen legyen az oktatás. A társadalom a megfelelő formában kifejezi, mit szeretne az oktatáson keresztül elérni. A társadalom választott ügyintézőinek (a politikusoknak) az a dolguk, hogy megteremtsék azokat a feltételeket, amelyekkel a szakma (a pedagógusok) szerint a leghatékonyabban lehet a kitűzött célt elérni. Az, hogy a célt milyen szakmai eszközökkel, ütemezésben stb. éri el, a pedagógus ügye. Ezek után, de csak ezek után, lehet a kimenetet mérni, az intézményt, a pedagógust minősíteni, ha kell, segítő - és nem elmarasztaló - módon beavatkozni. Mert az oktatás valóban közösségi ügy; a jó oktatás közösségi kincs, tényleg a jövő múlik rajta. 

Miben tehető felelőssé a magyar pedagógustársadalom az eredmények romlása miatt? Elsősorban azért vagyunk felelősek, hogy hagytuk az oktatási rendszer ilyen irányú átalakítását. Tiltakoztunk, de nem elég erősen és hatékonyan. 

Hagyták a pedagógusok, hogy kivegyenek a kezükből olyan fontos eszközöket, amelyekkel a munkájuk eredményesebb lehetett. Hagyták, hogy a besorolási, minősítési rendszerüket úgy változtassák meg, hogy az ne a szakmai eredményességet, hanem elsősorban az önmenedzselés képességét díjazza. Hagyták, hogy az intézmények fenntartását-üzemeltetését olyan módon szervezzék át, hogy az átláthatatlanná és kezelhetetlenné tegye a működést. Hagyták, hogy az érdemi párbeszéd helyett, amelyre nagyon is szükség lenne a pedagógus szerepéről és lehetőségeiről, egy etikai kódexszel rendeljenek el sokféleképpen értelmezhető és felhasználható magatartási szabályokat a számukra. Hagyták, hogy miközben a mindennapi apróságok beszerzésére sincs már pénz, milliárdok folyjanak el jórészt értelmetlen feladatokra. Hagyták, hogy a diákok olyan mennyiségű tananyaggal nézzenek szembe, amely legfeljebb úgy lenne teljesíthető, hogy a diák élete kizárólag a tanulásról szóljon, ami teljesen értelmetlen és embertelen.

A fölösleges adminisztrációra, a portfóliók megírására, feltöltésére, begyűjtésére és tárolására fordított energiát és pénzt a gyerekekre kellene fordítani: ez bizonyosan növelné az oktatás eredményességét.

Számtalan dolog van még, amelyre ki kell térni a teljesítmény/teljesítményromlás, egyáltalán az oktatás-nevelés ügyeiben. Ez azonban nem egy cikk, még csak nem is egy konferencia témája, hanem jó esetben hosszú, alapos tárgyalássorozat feladata. Ennek indítását akár meg is beszélhetnék.

Lázár János meg a pedagógusok.