Kerti ajándék délután - Vendégsarok Tungli M. Klárával

Azok is párban vannak, de - akár az emberek - sokszor észrevétlenül elveszítik egymást. Vajon fáj nekik? Netán szégyellik, mint gyakran a férfiak és nők: a kívülállók hamarabb észrevették, a másik nincs is mellettük. Bár a közelükben van, mégsincs velük. Az élet él, s élni akar, csengett vissza a fülébe a gondolat. Ha elveszítesz valakit, képzeletben ezerszer föltámasztod. Tudod, nem igazi, nem teljes a csoda, de valamennyire vigasztaló. Mély fájdalmad van? A bánat az öröm előszobája. Lépj be az ajtaján, akarod vagy sem, fénnyel telsz meg. Igen, lehet, csak pillanatokra, amíg a falevél egyet lebben a gyönge széltől.

Kellenek neked azok az üdvös pillanatok.Elnézte a karcsú szárú napraforgót. Az a kert növelte ilyenné. Sosem látott narancssárga szirmok, virágfején a barna arcon világos, már-már duzzadt pöttyökben végződő szálak. Számára titokzatos folyamat zajlik ebben a társaitól elszakított növényben. Vázában pompázik, kapott vizet, de nélkülözi a földet, a kövek szomszédságát, a szabadságot. Törvényszerű az elmúlása, ez rokonoddá avatja, ember. Érted? Vagy téged az ő rokonává. Egy szál virág elmúlásának megfigyelője vagy. Tanú. Egy-két nap után a napraforgó finom virágport hullat, kókadozik, ernyedten hajtja le fejét. Elmúlása befészkel az időbe, s az emlékezetbe is. Egy képpel több. A szépek mellé kéredzkedik, másnak. Egykori varázsos jelenetek, de akár az undor képei is megférnek emlékezetében. Miért? Így van megszerkesztve. Akárcsak te. Mindahányan.

Hessegesd, hessegesd el a rútat, hívd elő a megindítóan szépet, biztatja magát. Idézd föl azt a kerti ajándék délutánt. A forróság még nem ült el, csak lankadt, illett az ő bágyadtságához. Beszűrődések hálózták napjait, mellkasa tisztulóban lehetett tőlük, de kedélye tompa. Egy kedves ismerős házaspár hívására, menjen velük a város közeli hegyére, a kertjükbe, bár halványan, de már tudott örülni.Kezdetben szemérmesen rejtegette magát a kert. Földút vezetett hozzá, s nyikorgó vaskapu tárult ki a kocsibeállóhoz. Oldalt diófa. Legfeljebb középkorát élheti, negyvenes nő, pazar küllemmel, ígéretesen.

A vendég megérintette törzsét, egy levelébe finoman belemorzsolt, maradjon ép, de szippanthassa be átható illatát. A lomb jórészt a pincetetőre borult, mintha védené. Vörös kőlépcső vezetett a kicsi térre, onnan a hűvös, ám otthonos pinceházi lakótérbe, melynek falairól a világjárás, a nemrég még színes élet emlékei tekintenek az érkezőre. A berendezés a házigazda ügyes kezét dicséri, ahogy a nemsokára termőre forduló gyümölcsös és a dús fürtű szőlősorok. Valóságos éden.Hát még a lenti panoráma! Alig eszmél az ember, hova röpítették a város forgatagától, lélegzetvisszafojtva pillanthat bele a völgybe. Káptalanfüred házai jönnek közel a távcsővel, de ez most őt alig érdekli, a Balaton keleti medencéje szabad szemmel is fenséges látványt nyújt. Vitorlázik még egyszer? A nyár talán még tartogat egy kirándulást a túlsó partra. Hajózni muszáj! Ott, az a földnyelv egy pillanatra fölidézi a horvát tengerpart emlékét, de félre a múlttal, most itt van, ezen a szépséges helyen, ahol akaratlanul egész lénye azonosul fűvel és fával, mindennel, ami körülveszi, amire rálát, s ez az átható érzés elnémítja, szótlanságra készteti.

Néhányszor elismétli ugyan, milyen gyönyörűséges mindaz, ami kitárulkozik előtte, de valójában a csöndre vágyik, baráti vagy inkább testvéri hallgatásra, amíg lehet. Meg-meginog persze: értik-e szótlanságát, nem furcsállják-e, hogy csak úgy elfogadta hívásukat, mégsem igazán lelkes. Pedig az volt. Nyugodt és boldog. S hogy másfélét is tartogat még a délután, később derült ki. Ideszabadult. Honnan, ne ecseteljük. Akaratlanul ideszabadult ennek a két rokonszenves embernek a hívására, s most itt ül a kerti asztaluknál velük, és anélkül, hogy méregetnék egymást, elegyedik a lelkük. Jó itt. És felkavaró. Itt minden róla szólt. Minden érte és neki - szakad ki a férfiból a keserűség.

Halk szavakkal, ám megállíthatatlanul ömlik tovább belőle, a gyermekét elveszítő apából a fájdalom. Meg-megszakad a csöndes beszélgetésfolyam, ahogy párjával fölváltva idézik - fölidézik - kisgyermekes anya leányuk alakját, értelmes-szép életét, a hirtelen jött betegséggel folytatott küzdelmét, s végül a méltósággal fogadott véget. Leírhatatlan veszteség. Mit ér a szó a torokszorító pillanatokban? Az együtt érző elnémulásban több a kegyelem. Lassan elmúlik a délután. A Balaton nyugodt tükrén élesen válik el egymástól a ragyogás és a fénytelen árnyék.

Tungli M. Klára középiskolai tanár, író