Jöttek új örömök is - öt év telt el a vörösiszap-katasztrófa óta

Holczer-Szegletes Sarolt Budaőrsön nevelkedett egy négygyermekes családban. Legközelebbi rokonai között van tanár, orvos, vegyészmérnök és műszaki pályán dolgozó családtag. Sarolt pszichológusnak tanult, és egy közhasznú egyesületnél végzett önkéntes munkát. Magyarországi fesztiválok hivatalos egészségügyi csapatának tagjaként orvosokkal, ápolókkal, egészségügyi járőrökkel is együtt dolgoztak a pszichológusok.

– A kolontári vörösiszap-katasztrófát megelőző nyáron vettem át a pszichológusi csapat vezetését, irányítását és képzését. A tragédia harmadnapján keresett meg a Helperek közhasznú egyesület elnöke, Szeles Géza, hogy szükség lenne a helyszínen pszichológusokra – emlékezett vissza Sarolt, aki két napon belül összeszedett egy csapatot. Pénteken reggel öt pszichológus érkezett a helyszínre. Összesen huszonhárom szakember nyújtott lelki támaszt a tragédia elszenvedőinek, a szakemberek váltották egymást, a vezetőjük végig jelen volt a térségben.

– Mélyen ledöbbentett, ami itt fogadott. Hiába tájékozódtunk a hírekből, egészen más volt élőben látni a vörösiszap pusztítását. Furcsa volt az is, hogy alig láttunk hétköznapi embereket, mindenhol katonák, tűzoltók és rendőrök dolgoztak – számolt be a pszichológus, aki ötödmagával Kolontáron kezdte a munkát, mert itt voltak a halálesetek. A lelki segítők megkeresték a polgármestert, a tanítót és papot, valamint egy polgárőrrel is kapcsolatba léptek. Eleinte szkeptikusan fogadták az emberek a pszichológusokat, néhányan elutasították a segítségüket.

Holczer-Szegletes Sarolt pszichológus Kolontáron alapított családot
Fotó: Holczer Krisztián

– Mi magunk is speciális helyzetben voltunk, hiszen a klasszikus pszichológusi munkában vagy személyesen fordul hozzánk a kliens, vagy orvos küldi. Itt azonban mi kerestük fel a krízisben lévő embereket. Az udvaron, az utcán, a sérültek aktuális helyzetében kellett megtalálnunk azt a légkört, amelyben a leghatékonyabb segítséget tudtuk nyújtani – mesélte Holczer-Szegletes Sarolt. A pszichológusok mindenkit felkerestek az első időben, hiszen minden kolontárit érintett a krízis valamilyen mértékben. Aztán a szűrőfunkció után már csak azt gondozták, akinél ezt szükségesnek gondolták.

– Sokan halálközeli állapotba kerültek, az életveszélyt jelentő helyzetben azt hitték, hogy nem élik túl a tragédiát. Később aztán azzal szembesültek, hogy mindenüket elvesztették. Amiért addig dolgoztak, az egyszer csak semmivé lett – mondta a pszichológus. Hozzátette, hogy mindez még a legerősebb lelkületű embereket is megviseli. De a sérülékenyebbeket, akiknek más kríziseket sem sikerült megfelelően feldolgozni, azoknál akár patológiás állapotot is létrehozhat egy ilyen esemény, mint például depresszió, szenvedélybetegség vagy posztraumatikus stressz szindróma.

– A két településen száz körüli volt azoknak a személyeknek a száma, akiknél patológiás reakciót figyeltünk meg. Ezek között voltak rövid ideig tartó állapotok enyhe tünetekkel. El tudom képzeni, hogy vannak olyan személyek, akiknél újra előjöhetnek a problémák – számolt be a pszichológus, majd elmagyarázta, hogy mindannyiunk életében vannak krízisek. Van olyan krízis, amelyiken mindenki keresztül megy a fejlődése során, és vannak egyéniek is. A krízis azt jelenti, hogy nem elégséges a megküzdési kapacitásunk, azaz nem tudjuk azonnal megoldani a helyzetet, felborul a lelki egyensúlyunk. Aki jól megold egy krízishelyzetet, az a következőt is könnyebben tudja kezelni. Aki viszont nem oldja meg, annál a következő krízis aktiválja az előzőt is.

– Három csoportba sorolhatók azok, akik a legveszélyeztetettebbek voltak. Az idősek, akik egész életük munkáját vesztették el, és már nagyon nehéz újrakezdeniük. Sokuktól hallottam, hogy van egy szép új házuk, de nincs otthonuk. Az egyedül élőknél azért nagyobb a kockázat, mert hiányzik a kellő társas támogatás, ami nagyon fontos a problémák feldolgozásában. A harmadik csoportba azok a személyek sorolhatók, akikre a katasztrófától függetlenül más krízis is rakódott. Ez lehet egy betegség, válás, munkahely elvesztése vagy bármi – számolt be a szakember. Elmondta azt is, hogy a vörösiszap kiömlése egy olyan súlyos katasztrófa volt, hogy teljesen elfelejteni nem lehet, a nyoma megmarad az érintettekben. Szeretnék elfelejteni a történteket, ezért nem szívesen beszélnek arról, hogy mi történt velük, nem akarják feltépni a sebeket, nem akarják újraélni, ami akkor történt velük.

– Megható volt, amit láttam, ahogyan az egész falu összefogott és egymást segítették. Ezt a szakirodalom katasztrófa utáni mézesheteknek hívja, amikor felerősödik a segítségnyújtás, a tolerancia, és egy ilyen kis faluban ez sokkal jobban megvalósul. Devecserben inkább családok és barátok között volt megfigyelhető a szoros összefogás – mondta Sarolt. Megfigyelte azt is, hogy a tragédia első hónapjaiban az egész világ idefordult, aztán ez a fokozott érdeklődés megszűnt, de az emberek itt maradt ugyanolyan problémák között a bizonytalanságban. Magukra maradtak, és egy idő után megjelent a féltékenység, az irigység is, ami elkerülhetetlen az ilyen helyzetekben.

– Nagyon nehéz volt elviselni a teljes bizonytalanságot, ez a károsultak rengeteg energiáját felemésztette. Sok volt a konfliktus, de ezek szép lassan elcsendesedtek. A gyászmunka során halványultak a fájdalmak, történtek jó dogok, jöttek újabb örömök – számolt be a pszichológus, aki két hónapig állandóan jelen volt a térségben, majd visszajárt az új házak átadásáig.

– Egy évig itt voltam, ennek köszönhető, hogy közben megismerkedtem Holczer Zsolttal, akivel két évvel ezelőtt házasságot kötöttünk. A három hónapos kislányuk az Abigél nevet kapta. Időközben a falut megszerettem, és úgy érzem, engem is befogadtak – mesélte Sarolt. Az első időben ingázott, mert egy váci szakközépiskolában dolgozott, aztán a Máltai Szeretetszolgálat hívta Devecserbe a katasztrófa utógondozási feladatainak az ellátására, később a dobai pszichiátrián dolgozott eleinte félállásban, majd teljes munkaidőben. Jelenleg gyesen van gyermekével.

– A férjemmel egy helyi vendéglőben ismerkedtem meg. Amikor az emberek visszaköltözhettek a faluba, esténként összegyűltünk. A találkozásból hamar szerelem lett – mondta a fiatalasszony. Zsolttal később vettek egy házat, amelyet jelenleg felújítanak. A pár esküvője különleges esemény volt a faluban, hiszen azelőtt nagyon régen nem volt lakodalom, amit már a felújított kultúrházban tarthattak.

– A falu kezd feléledni. Egy-két éven belül körülbelül harminc baba született – újságolta Sarolt, akinek a családja aggódott érte, amikor először Kolontárra jött, de egyúttal büszkék is rá. A pszichológusnő klinikai szakirányon végzett Budapesten, az idén nyáron gyakorlati vizsgát tett, és november közepén Debrecenbe készül szakvizsgázni.

Pedig öt év telt el azóta
Az újságíró jegyzete

Azt mondtam annak, aki kérdezte, hogy aki nem látja, el sem tudja képzelni, mi történt arra. Hiába tévé, rádió, újság, hiába próbáljuk átadni, nem sikerül. Pedig ott dolgoztunk sok napon át reggeltől estig, de mi pedig azt nem tudtuk elképzelni, hogy ők mit élnek át, akikkel ez a szörnyűség megtörtént. Azóta hiába telt el öt év, nem felejtenek. Alig-alig gyógyulnak a sebek. A szó szerintiek nyoma ma is látszik a sérülteken, a lelkekben nyomot hagyottak pedig ugyancsak örökre bevésődtek. A szemek ma is könnybe lábadnak, a szájak ma sem ejtenek szót róla szívesen. A fiatalok várják, hátha kihajt a virág a nagymama egykori kertje helyén, az idősek sajnálják, hogy a lakóparkban nincs hetente mise. Akik dolgozni járnak, ideig-óráig elterelik gondolataikat a munkával, de aztán már más szájízzel nyomják le az új kertkapu kilincsét, mint egykor a régiét. A határban évek óta nő az energianyár, a tározók megerősített falát benőtte a fű. Mégis, ha a faluban járok, nem tudom megállni, hogy ne nézzek fel a templomdombra, ahova ijedtükben annyian felszaladtak a téves riasztáskor. A hídnál önkéntelenül odafordítom fejem, ahol Zsolti terepjáróját megtalálták. Aztán úton a város felé balról még keresem a nyomokat, meddig folyt fel a kertekbe a vörös folyam. Az iskolánál járva eszembe jut, hogy a gyerekek a park fái közül szaladtak fel, miután az egyik kislány észrevette a veszélyt. Nem kell ahhoz évforduló, hogy a templom mögötti utcákban szinte még lássam a fáradhatatlan tűzoltókat, mentőket, polgárőröket, rendőröket, amint segítenek a kétségbeesett lakóknak menteni, amit csak lehet. Pedig öt év telt el. Pedig nem is velem történt meg.

Tóth B. Zsuzsa