Gárdos Péter filmrendező a Hajnali láz című regényről és a filmről

A Hajnali láz című regény 2010-ben jelent meg először, amelyben a filmrendező szülei megismerkedésének történetét dolgozta fel. Gárdos Pétert a Művészetek Háza rendezvényén, a Dubniczay-palotában látták vendégül, a filmet a Pannonfíling Klub keretében vetítették, és a nagy érdeklődésre való tekintettel vetítik szombat este is.

– 1998 augusztusában került elő a könyv és a film alapjául szolgáló levelezés. Tudott ezekről a levelekről?

– A regény és a film azzal az 1998. július 30-i baljós eseménnyel indul, hogy a papám meghal, és pár nappal később elkezdjük szortírozni a holmiját. Amikor végeztünk, mamám előjött egy kopott kávésdobozzal, de nem kávé volt benne, hanem egy csomag levél. Kérdezte, érdekel-e engem. Kiderült, hogy elhozta azokat a leveleket, amiket papámmal 1945 augusztusa és 1946 márciusa között küldtek egymásnak Svédországban. A levelekről fogalmam sem volt.

– Korábban nem beszéltek róla?

– Családi adomaként jelen volt. Tudtam, hogy a szüleim holokauszt-túlélők és Svédországban esküdtek össze, de azt gondoltam, egy kórházban találkoztak. Eszembe nem jutott ilyen kalandos történet, hogy több mint 1000 kilométerre egymástól, az egyik Közép-Svédországban, a másik Észak-Svédországban rehabilitálódik, arról meg pláne nem, hogy a papám miféle furfanggal szerezte meg 117 magyar lány címét és küldte el ugyanazt a levelet mindegyiknek, azzal, hogy „valahonnan ismerem magát”. Elkezdtem azon gondolkodni, nem elég, hogy a mamám eltette, hanem el is dugta a leveleket. Sokat költöztünk, de mindig sikerült rejtekhelyet találni és megőrizni azokat. Meghökkentő, hogy a mamám később soha nem olvasta a leveleket. Megjelent a regény, látta a filmet, az emlékei már összekeverednek azokkal a fikciókkal, amiket én beletettem.

– Mennyi a filmben a valóság és mennyi a fikció?

– Sok a fikció. A mamámat faggathattam, sok mindenre emlékezett, a papámat viszont már nem tudtam megkérdezni, a vele kapcsolatos történet mind az én elképzelésem. A levelekből lehet rekonstruálni bizonyos ügyeket, személyeket, neveket vettem át, de rengeteg olyan dolog van, amit én találtam ki. 1944 októberétől 1945 májusáig mindketten koncentrációs táborban voltak, anyám Bergen-Belsenben, papám pedig háromban is. Erről lényegében egy árva betű sem szerepel a levelekben, viszont fantasztikus és lenyűgöző életvágy és szerelem van bennük. Hogy létezik, hogy valaki ennyire elfelejti a poklot, nem törődik azzal, kizárja azt az életéből? Mikor a mamám elkezdett erről mesélni, a végén már nem hagytam őt békén.

– Előtte nem mesélt?

– Soha. Utána viszont olyan részletesen, alaposan mesélt, olyan apróságokra emlékezett, amelyekből az derült ki számomra, hogy ezt a batyut nem tették le: hordozták, csak éppen eltemették magukban. Nem voltak hajlandók ezzel a dologgal sem foglalkozni, sem szembenézni. A fikció és a valóság viszonya olyan lehet, hogy amikor a mamámmal három héttel ezelőtt beszéltünk egy mozzanatról, azt kérdezte tőlem: ez most megtörtént velem vagy te találtad ki? Az ő fejében is erősen összekeveredik. Többször elolvasta a regényt, látta a filmet, rátelepedett a saját emlékeire az a világ. Hamisítást nem követtem el, inkább megpróbáltam kiemelni mondatokat, fél megjegyzésekből csináltam egész jeleneteket. A mamám legmegrázóbb felejtése és tagadása az ő kitérési vágyuk.

– A regényben katolikus hitre, a filmben protestáns hitre akarnak térni. Ön a regényben is keveri ezt a kettőt. Miért?

– Mert nem nagyon lehetett eldönteni a levelekből, mamám is keverte ezeket. Neki fogalma nem volt a különbségről. Az volt biztos, hogy a zsidó vallást el akarják dobni. Ez volt a lényeg. Mindegy, hogy evangélikus, református vagy katolikus, csak otthagyni a zsidót. Egy svéd forgatókönyvíró javasolta, hogy ott sokkal hitelesebb a történetük, ha protestáns kitérési vágy szerepel a filmben, de ennek igazából nincs jelentősége. Annak van, hogy ő ott akarja hagyni a saját hitét, és a saját őseit akarja megtagadni. Ez nagy vitám volt anyámmal.

– Min vitatkoztak?

– Amikor első alkalommal olvasta a könyvet, akkor szembesült ezzel. Felhívott telefonon, hogy ezt kikéri magának, soha nem akarta otthagyni a zsidóságot. Felháborító. Mondtam, hogy várjon, elkezdtem kikeresni a leveleket, és megmutattam, miket írtak egymásnak. Olyannyira akarta, hogy november végétől februárig semmi másról nem írtak, ez minden levélben benne van. Valószínű, hogy amit ő kellemetlennek ítél, vagy úgy érzi, hogy szégyellnie kell, azt sztornózta. Ezért változott meg a neve a könyvben és a filmen, mert egyébként Áginak hívják. Azt mondta, rendben van, de írjál más nevet. Úgy beleegyezett. Ma már ott tart, hogy sajnálja.

Tudatos volt részemről, hogy úgy meséljem el, mint két fiatal egymásra találásának a történetét, mondta Gárdos Péter filmrendező
Fotó: Balogh Ákos

– A zsidó származás, a holokauszt-túlélés a filmben erősebben hatott.

– Két olyan pillanat van a filmben, amikor erről beszélnek, Miklós elmondja, hogy hullákat égetett. Azt határoztam el, főleg a film esetében, hogy amikor az emberek elkezdik élni a saját életüket, tudomásul kell venni a nézőnek és az olvasónak, hogy ez már egy másik élet. Akár el akarják felejteni, akár nem, akár bezárták másik szobába, akár nem, valamilyen módon mindegyik viseli ennek nyomait. Az egyiknek remeg a keze, a másik vért köp fel, a harmadik folyamatosan köhög, a negyedik, ha hall egy hangos szót, bebújik az ágy alá. Egyetlen hőse vagy mellékszereplője nincs a történetnek, aki valamilyen módon ne viselné a múltat, bár nem beszélnek róla. Élik a saját egyre reménytelibb életüket, de a múltat valójában ott hordozzák magukban, a génjeikben.

– Nem holokausztregényt akart írni.

– Ez nem holokausztregény, nem holokausztfilm, hanem egy szerelmi történet, amely olyan emberekről szól, akik nemrég élték át életük legszörnyűbb drámáját, és ez egész életükön nyomott hagyott, ahogyan egy társadalomban is nyomot hagy, ha ezekről nem beszél. Az, hogy több százezer embert elhurcoltak, magyarok magyarokat, akár akarja ez a társadalom, akár nem, ott van bent a lelkében. Ha az ember nem beszél a traumáiról, hanem elteszi azt, akkor általában megbetegszik vagy depressziós lesz, vagy olyan dolgok jönnek elő, amik egyébként nem jönnének. Tudatos volt részemről, hogy úgy meséljem el, mint két fiatal egymásra találásának a történetét, mert az a társadalmi elutasítás, ami a holokauszttal szemben ma Magyarországon van – „sokat beszélünk róla, elegünk van, nem akarom ezt hallani, régen volt, állandóan jönnek ezzel a dologgal” –, talán ilyen történettel áthidalható. Nem beszél a szenvedésekről, nem hozza fel a múltat, más típusú történettel közelíti meg a nézőt.