Fák és emberek a libikókán - Egyensúlyban a természettel

Ebbéli hitünk akkor sem inog meg, amikor például a Kőszegi-hegységben ki kellett vágni vagy száz hektár lucfenyőt, amit a szú tönkrerágott. Mondani sem kell, hogy elsősorban amiatt, hogy a fák élőhelye messze az ökológiai optimumon kívül esett, így a forró nyarakon csak tengődő egyedek sokkal fogékonyabbak voltak minden károsító hatással szemben.

Igazából az élővilágon belül nagyon finom és labilis rendszerek működnek. A mai barát, a szimbionta gomba holnapra ellenséggé-parazitává válhat, ha az anyaszervezet legyengül.

Másik nagy dilemma a már hungarikumnak számító akácerdőink, ugyanis a nálunk található akácosok mennyisége több, mint egész Európáé összesen.

Idős cserjés Fotó: ifj. Vasuta Gábor

Szeretjük, persze, az akácot, különösen virágzáskor, meg persze az akácmézet is, valamiért azonban a magyar talajmikrobák a mai napig nem tudtak megbarátkozni ezzel az észak-amerikai jövevénnyel, és nem hajlandóak lebontani az akácavart. Igazából aljnövényzetként is a csalán és a vadkender érzi jól magát benne, szemben egy tölgyerdő körülbelül kétszáz növényfajával, számos madarával, rovarával, gombáival, emlőseivel és nem utolsósorban szépségével.

Karsztbokorerdő Fotó: ifj. Vasuta Gábor

Bár ezek az erdők is csak természetközelinek mondhatók, ugyanis Magyarországon talán csak a nagyon hozzáférhetetlen szurdokvölgyekben fordulhatnak elő olyan erdők - általában bükkösök-, amelyeket még egyszer sem termeltek le az elmúlt évszázadokban. Istenigazából a mai kedves kisvasutak sem turisztikai célokat szolgáltak egykoron, hanem a főbb völgyek mentén igyekeztek behatolni a távolabbi erdőrészletekhez, hogy a kitermelés volumene és gazdaságossága nőjön. E cikknek nem témája továbbá, hogy ostorozza az elmúlt ötven év szocialista tervgazdálkodáson alapuló erdőirtásait mindamellett, hogy az erdei falvak asszonyai általában csemeteültetéssel és -gondozással foglalatoskodtak tavasztól őszig.

Vétyem idős bükkfája Fotó: ifj. Vasuta Gábor

A helyzet sajnos azóta sem javult annyira, mint azt remélni lehetett volna. A nemzeti parkok területén az erdészet és a természetvédelem mintha sokszor nem is ugyanazon a pályán játszana, vagy még inkább mintha két erőtlen szervezet próbálna valahogy fennmaradni szűkös anyagi eszközökkel, kevés szakemberrel, egymás melletti elbeszéléssel. Máskülönben mi magyarázná a soha többet nem újuló sziklai bükkösök leirtását, ráadásul a fákat lehetőleg a legnagyobb sárban igyekeznek kivonszolni a területről úgyhogy a tisztások és turistautak közben valami csatatérrel kevert dagonyává válnak.

Sziklai bükkös Fotó: ifj. Vasuta Gábor

Arról nem is szólva, hogy ezeken a mesterségesen leirtott folyosókon özönnövények tömkelegét hurcolják be. Így fordulhat elő, hogy nyolcszáz méter magasságban a hegyi bükkösök szélein lassan, de biztosan kezd megjelenni a parlagfű.

Természetesen az általános romláshoz a klímaváltozás is hozzáteszi a magáét. Szakemberek szerint Magyarországról először az extrazonális, Belső-Somogyban lévő homoki bükkösök fognak eltűnni, mivel ezek élnek a bükkösökre nem jellemző, alacsony tengerszint feletti magasságon. Pedig kár értük, mivel védett virágokban kifejezetten gazdag, bennszülött, egyedi erdőtípusról van szó. Az erdészek már most törik a fejüket, hogy mi lesz majd ezen erdők helyén, miután a fák kiszáradtak.

Telepített erdei fenyves Fotó: ifj. Vasuta Gábor

Szerintem valami áthatolhatatlan gyanús bozót, tele értéktelen jövevényekkel, úgymint az Amerikából behozott és szerencsétlenül szabadjára engedett zöld juhar és a kínai származású bálványfa, ami véleményem szerint egyedül a józsefvárosi lichthófba való mint növényzet.

De visszatérve eredeti gondolatunkra. A természet egészen pontosan tudja, mit akar. Szerintem senki sem mérte még, de egy hegyoldalon a beeső nap szögállása, a talaj típusa és a tengerszint feletti magasság szinte mértani pontossággal és mindenhová érvényesen megszabja az uralkodó erdőtársulások helyét, olyannyira, hogy a molyhos tölgyesek, a hársas-kőrises sziklaerdők, karsztbükkösök és szurdokerdők szinte stafétaszerűen adják át egymásnak a terepet, ahol az élőhely az egyik vagy a másik társulás számára egy picit kedvezőbbé válik.

Telepített lucfenyves Fotó: ifj. Vasuta Gábor

Ehhez képest az ember gyakorlatilag egy fával telepít mindenhová, ha kell ha nem. Ilyen módon sikerült majdnem tönkretenni a Kis-Szénáson a világon csak ott létező pilisi len élőhelyét feketefenyő ültetésével, mivel feltehetően idegesítette az erdészeket a dolomitkopárok látványa.

Molyhos tölgyes Fotó: ifj. Vasuta Gábor

Egy hasonlattal summázva az elmondottakat: az emberek természetbéli működése valami olyasmire emlékeztet engem, mint amikor a kisgyerek meglát a karácsonyfán egy klassz szaloncukrot és felágaskodva elkezdi húzni az édességet maga felé, mire rádől az egész karácsonyfa. Nem tudjuk, hogy annak a zsinórnak a végén, amit meghúzunk, mi van. Jobb esetben semmi különös, rosszabb esetben egy összedőlt Magas-Tátra több ezer hektár kidőlt fenyővel.