Fekete Péter: Egy táncos próféta Uruguayban

A fiatal szőlész-borász Ősiben nőtt fel, az utóbbi években azonban családjával a kis lesencei faluban él. Ide kötötte először a borászat, majd a tánc is.

- Az általános iskolában kötelező volt a néptánc, de akkor nem varázsolt el igazán. Mégis nyomot hagyhatott bennem, mert amikor hat évvel ezelőtt itt láttam táncolni a barátaimat, kedvet kaptam hozzá magam is. Egyik pillanatról a másikra történt minden. Nagyon tetszett, és az élmény azóta fogva tart, nem enged - mondja Péter mosolyogva. Néptánccsoport-vezető képesítést szerzett,
a Tördemic Néptáncegyüttesben sokat segített a vezetőnek, Szabó Csabának a tanításban, és voltak önálló csoportjai is. Azonban tavaly nagy próbatétel elé állította az élet: fél évig egyszerre öt különböző korcsoport teljes szakmai vezénylése csak az ő kezében volt - Uruguayban.

- Egy hírportálon láttam, hogy a külföldön élő ma- gyar kolóniák identitáserősítésére keresnek ösztöndíja- sokat. Húsz országba kellett száz fiatal. Ennyi helyre több mint 700-an jelentkeztek, köztük én is. Hajtott a kalandvágy. Gyerekkorom óta szerettem volna Dél-Amerikába utazni, bakancslistás pont volt. Kevéssé bíztam benne, hogy engem választanak ki a rengeteg jelentkező közül, de mindent megtettem a cél érdekében. Az egyik ajánlóm Csabi volt, a másik a Muharay Elemér Népművészeti Szövetség. Aztán egyszer csak felhívtak, hogy men-nék-e fél évre Uruguayba, Montevideóba. Persze, hogy igent mondtam, hiszen így minden összejött: azt tehettem, amit a legjobban szeretek, és ott, ahova vágytam. Ráadásul mikor menjek, ha nem ennyi idősen? - mondja Péter, aki angolul jól kommunikál. Mégis izgalmas volt a hosszú repülőút is, hiszen korábban sosem volt ilyen élményben része. Először repült, egyedül, idegen helyre. Aztán a különösen jó fogadtatás lepte meg, az ottani magyar néptáncegyüttes minden tagja a fogadására sietett.

- A montevideói Magyar Háznak két-háromszáz fős aktív tábora van, ők minden rendezvényen jelen vannak. Ez ottani viszonylatban számottevő. Montevideo a maga 1,5 millió lakosával nagyon kicsi, a 20 milliós Sao Paulóban és Buenos Airesben sincs számottevően nagyobb aktivitás a kultúra irányába. Montevideóban öt magyar táncegyüttes van, a jól működő csoportok körülbelül hetven tagjának nekem kellett betanítanom egy-egy általam készített új koreográfiát hat hónap alatt. Ők folyamatosan azon voltak, hogy nekem a legmegfelelőbb körülményeket teremtsék meg mindehhez. Erről álmodni sem mertem! - mondja lelkesen Péter. A legkisebbeknek, a hét-kilenc éveseknek felcsíki polgári táncokat, az eggyel nagyobb gyerekcsoportnak mezőföldi táncokat, az ifiknek magyarpalatkai és mezőkeszi táncokat tanított. A felnőttegyüttes a magyarborzási lépésekkel ismerkedett meg, a szenior csoport székit tanult.

A lesenceistvándi Fekete Péter az Uruguayban élő magyaroknak tanított néptáncot fél éven át Fotó: Sergio Souza

- Montevideo volt a bá- zis, de Argentínában, Buenos Airesben, és Brazíliában, Sao Paulóban is tanítottam például kalotaszegit, tyukodit. Persze nem minden esetben magyarul, hiszen a nyelvet kevesen beszélik. A mai fiataloknak a dédszüleik vándoroltak ki egykor, a két világháború között. Egy-két erősebb identitású család tartotta csak fontosnak, hogy a magyar nyelv megmaradjon. Két idősebb bácsi, aki még Magyarországon született, régies magyar nyelven beszélt, velük akcentus nélkül szót értettem. A többiek közül sokan a Balassi program keretében tanultak Magyarországon nyelvet egy éven át. Ők azt kérték, hogy velük csak magyarul beszéljek. Az uruguayi Magyar Ház legfőbb csapásiránya a néptánc. Mégis nagyon meglepett, hogy a néptánckultúra ápolása mellett mekkora hangsúlyt fektetnek a viseletekre. Gazdag viselettáruk van, magyar nagy együttesek színvonalát is megüti. Sokat vásárolnak itthon, de varrattak ruhát például Kalotaszegen is, és náluk szintén nagyon jó alapanyag kapható. Voltak olyan tagok az együttesben, akiknek nincsenek magyar gyökereik, de megtetszett nekik a néptánc.

Az együttes egyik vezetője Uruguayban született, de beszél magyarul, mert magyar szomszédja hatéves korában elvitte a magyar házba néptáncra, és ő azóta odajár. Egy másik ösztöndíjas lány volt ott velem, neki is segítettem a magyar nyelv oktatásában. A rendezvényeken főztünk magyar ételeket, és az albérletben megtanultam főzni magamra és időnként a baráti körnek. Örömmel ették a hortobágyi húsos palacsintát, a marhapörköltet, lecsót, a gulyást. Piros paprika ott is van, a tejtermékek közül viszont csak tej és sajt. Némi kreativitásra szükség volt a főzésnél - meséli Péter. Meglepte, hogy az ottani magyarok évente akár kétszer hazajönnek, így, ha Piros Aranyra volt szüksége, mindig kapott valakitől. Ízlettek neki a tra-dicionális ízek, Uruguayban sok marhahúst esznek az ott élők.

- Az európai precízséget nehéz volt összeegyeztetni a latin életritmussal. Sok idő volt megszokni a pontatlanságukat. Sosem érkeztek időben sehova, a táncpróbákra sem. Pedig tűzrőlpattantak és pörögnek, de közben elkésnek mindenhonnan. No meg persze furcsa volt, hogy ott adventkor 35 fok van, kánikulában aggatnak hópihefigurákat az ablakba. Viszont jó érzés volt, hogy a munka végére tudatosult bennem, hogy képes voltam erre a nem kis feladatra. Azt jól, az ottaniak meg-elégedésére oldottam meg. Ezt erősítették meg a visszajelzések is. Jót tett az önbizalmamnak, hogy elégedettek voltak a munkámmal. Mind-egyik csoport megtanult egy-egy új koreográfiát. Korábban több neves néptáncegyüttes vezetője tanította már őket, így megyénkből Kovács Norbert Cimbi is, úgyhogy fel volt adva a lecke. De megelégedve mondták azt a végén, hogy sikerült kielégítenem az igényeiket.

Bármikor visszamennék újra, szívesen dolgoznék velük tovább. Egy hónapja jöttem haza, egyelőre alig győzöm feldolgozni azt a hihetetlen mennyiségű élményanyagot, amit ott átéltem. Szeretnék hamarosan újra dolgozni, például táncot tanítani, akár csoportot alapítani. Később pedig mellette akár borászkodni is, hiszen olyan sokkal több lettem azzal, hogy uruguayi magyarokat taníthattam.