Derű és mosogatás

- Szemtelen és illetlen a könyv. A kedvenc macskámmal húsz évet életem együtt, a könyv egy része erről szól, a többi a férfiakról. Csúfolódós, könnyed történetek ezek. Ironikusnak bélyegezték a kötetet. Igen, az, persze! De önmagammal szemben is olyan vagyok - mondja Júlia nevetve. Nem a tipikus hetvenesek közé tartozik, ezt az első pillanatban leszűrheti, aki találkozik vele. Közvetlen, érdeklődő, arcáról le nem fagy a mosoly. Azt mondja, születési hibája a derű. Ugyanakkor valami hihetetlen nyugalom veszi körül itt vidéken és egészen biztosan a fővárosban is.

A Tapolcához közeli Raposkán, a Szent György-hegy nyugati lankáin a falu egyik legszebb házát lakta be mára. Az itteni építészeti stílusjegyeket híven őrző parasztház hátsó részét, a régi pajtát és istállót mostanra újíttatta fel gyermekeinek, unokáinak, akik nyaranta szívesen töltenek itt heteket is.

Lángh Júlia írónő boldogan tölti szabadidejét a felújított raposkai parasztházban
Fotó: Tóth B. Zsuzsa

- Mindkét gyerek elfér már a férjével, feleségével, és a négy unokának is van hely. A lányom Párizsban él, a fiam Budapesten, de nyaranta nagy itt a jövés-menés. Ilyenkor csak egy hétre látok előre, de a kapu nyitva van, jöhetnek bármikor - mondja Júlia. Egykori férje, Konrád György a szomszéd faluban tölti mai családjával a nyarakat.

- Tizenhat évig voltunk házasok, aztán ő haza akart jönni Franciaországból, én meg Párizsban akartam maradni. A gyermekeink és az unokák könnyen látogathatnak bennünket, de mi magunk szintén gyakran összefutunk. Ma is tud udvarlós modorban beszélni, nagyon jóban vagyunk. Éppen tegnap ebédeltünk együtt. Szoktam mondani, hogy te exférjnek jobb vagy, mint férjnek voltál - mondja nevetve az írónő, aki napi több órát tölt azzal, hogy számítógépen tájékozódjon a világ híreiről. Böngészi a magyar és francia híroldalakat, de a hazai híradók helyett inkább a franciát nézi.

- A szellemi tevékenységem mostanában a mindennapos feszült figyelem, amivel a világ eseményeit követem. Egy havilapnak írok ugyan rendszeresen, gyakran olyan témában, amelyben egy franciaországi helyzetet egy itthonival hasonlítok össze. Hiszen hét évet, életem egy részét ott töltöttem - mondja Júlia.

A közelmúltban macskája elaltatása kapcsán az eutanáziáról írt. Az Svájcban és Hollandiában engedélyezett. Bizonyos esetekben maga is humánusnak tartja.

- Szeretnék majd úgy meghalni, hogy ne hagyjak tisztázatlan dolgokat magam után. Legyen elmosogatva. Ha haragban lennék valakivel, azt elsimítanám. Hetvennégy éves vagyok, foglalkoznom kell ezzel a témával. Tizenhárom évesen veszítettem el az édesapámat, az édesanyám attól fogva egyre betegebb volt, 21 éves voltam, amikor meghalt. Korán elárvultam, de legalább muszáj volt időben felnőtté válnom. Apám halála után rám szakadt a világ, az édesanyám támasza lettem. A fürdőszobába zárkózva beszéltem apámhoz, szemrehányást tettem neki, amiért meghalt. Mondtam, hogy cserébe elveszem a szabadságomat. Nekem onnantól többet nem lehetett parancsolni. De amikor már fiúztam, akkor is hazamentem éjszakára, hogy anyám ne legyen egyedül. Vállalni kell, hogy megkönnyebbülés, ha egy súlyos beteg hosszú idő után elmegy. Szimpatikus nekem, ahogy a cigányok hangosan elsiratják a halottaikat, ahogy kiszakadt lélekkel sírnak. Meg kell tartani a gyászt - mondja Júlia, aki élt Párizsban, majd tíz éven át dolgozott a Szabad Európa rádió szerkesztő-műsorvezetőjeként Münchenben.

- Amikor 1989-ben feleslegessé vált a rádió, alig vártam, hogy bezárjon. Négy év múlva végre megtörtént, de még nem akartam hazajönni Magyarországra, úgy éreztem, nem jött el az ideje. Ültem depressziósan a szobában egy téli estén, egy francia újságot lapozgatva. Sosem szoktam elolvasni az apróhirdetéseket, de akkor megakadt a szemem azon, ami egyéves afrikai munkát ígért egy bozótfaluban kisgyerekek nevelőjeként. Egy percig sem gondoltam rá, hogy nem kapom meg a munkát, pedig őszintén megírtam, hogy sosem voltam óvónő. Igaz, felneveltem két gyereket és voltam gimnáziumi tanár, francia bűnöző gyerekek gondozója. Megkaptam a munkát, mehettem Afrikába. Folyamatosan jegyzeteltem, már ott tudtam, hogy könyvet írok arról az egy évről, és azt is, hogy aztán hazajövök Magyarországra. A sokat panaszkodó magyarok tudják meg, hogy lehet élni döngölt földből épült házban, skorpiók között is, de hófehér fogsorral mosolyogva. Szóval akkor is a tanító néni szorult belém, amikor a Közel Afrikához című könyvet megírtam. Még ma is előfordul, hogy egy könyvtári író-olvasó találkozón afrikai élményeimről faggatnak. Nem tudtam egyszerűen magam mögött hagyni mindent, néhány év múlva visszatértem, de már a fővárosba, Csádba. Két hónapig tanítottam rádiózni az ottani mozgássérülteket. Az már nem olyan volt, mint a faluban élni, mégis visszavágytam. Pótszerként inkább az afrikai regényirodalomban mélyedtem el. Párizsban sokat vigyáztam az unokákra, és közben sok ilyen témájú kötetet felvásároltam. Olvastam, jegyzeteltem különféle témakörökben, mint lakás, étkezés, öltözködés. Ezekből összeállhat talán majd egy könyv - avat be Júlia, aki szívesen főz, mos, fenntartja vidéki házát és budapesti lakását. Miközben beszélgetünk, megmutatja a parasztház mostanra elkészült melléképületét, amelybe egy több mint tíz évvel ezelőtt erre a célra vásárolt öreg, felújított gyönyörű, nagy ajtót építtetett be. A tágas, világos egykori istállóban terméskő borítja a falakat. A fagerendás mennyezet, a téglával kirakott padló provanszi hangulatot teremt. Ahogy maga a ház egésze. Nem véletlenül.

- Örülök, amikor tavasszal leköltözhetek. A falu csendes, a raposkaiak kedvesek. Jó a nyugalomban olvasni a diófa alatt a könyvheti újdonságokat és még nagyobb öröm, amikor megérkeznek a gyerekek, az unokák - mondja Júlia, miközben arcán azzal az elmaradhatatlan derűvel kikísér. Valahogy meg tudom érteni az ide folyton visszavágyó gyerekeket, unokákat.