Hétvége

2016.10.21. 16:00

Maléter Pál özvegye aggódva és boldogan élte meg a forradalmat

Az ember szája a füléig ért a boldogságtól, és közben potyogtak a könnyei, mondta Maléter Pálné Gyenes Judith, akit a forradalmi eseményekről és a mártírhalált halt vezérőrnagyról kérdeztünk.

Balla Emőke

- Gyakran szokott a férjéről beszélni, előadást tartani?

- Nemcsak a férjemről, de 1956-ról is. Főként az isko-lák meghívásait szoktam el-fogadni, mert a fiatalok tudnak a legkevesebbet 1956-ról. Örömmel megyek, miközben nagyon felzaklató a beszéd, hiszen közben újra végigélem azokat a napokat.

- Ennyi idő után is felzaklatja?

- Igen. Szeretném a fiatalokkal megértetni, legyenek büszkék arra, hogy ennek a népnek a fiai, ebben az országban élnek, amely hatvan évvel ezelőtt meg merte ten-ni, hogy a világ akkori leg-nagyobb katonai hatalmával szembeszállt.

- Voltak előzményei az októberi forradalomnak?

- 1956 tavaszától kezdve már kicsit forrongó volt Budapest. Az Irodalmi Újság a forradalom szellemi előkészítője volt; olyan cikkek, versek jelentek meg, melyek már mutatták a változást. A Ludas Matyi szatirikus hetilapban nagyobb áthallásuk volt a vicceknek.

- Mennyire volt előkészített október 23-a?

- Szüleim Pécsett éltek, 20-21-én apám telefonált, azt mondta, forrongás van az egyetemen. Hallottam, hogy az uram azt mondja: Pista, csak arra vigyázz, ne keveredj bele . Október 23-án ebéd után mentünk vissza az intézetbe - a Keleti Károly utcában dolgoztam, az Országos Növényfajta Kísérleti Intézetben -, és láttam, hogy fiatalemberek jönnek velünk szembe kokárdával. Milyen nemzeti ünnep van? - kérdeztem. Ez példa arra, mennyire volt előkészített a forradalom, mennyire tudta Maléter Pál és Pálné, hogy mi készül. A kollégák mondták, hogy a Bem téren tüntetés lesz.

- Milyen érzésekkel, hogyan élte át azt a napot?

- Aggódva és boldogan. Ez a két érzés hullámzott bennem. Amikor hallottam, hogy az uramat vezérőrnaggyá léptették elő, bennem riadalom volt. Soha nem felejtem el, hogy megkérdeztem tőle: Mi leszel még? Egy kis mosollyal a hangjában azt mondta: ha egy kis szerencséd van, akkor a műszaki kisegítő alakulatok parancsnoka. Nem volt ilyen szerencsém.

- Aggódott érte, féltette őt?

- Mindig, mindenütt elmondom gyerekeknek, felnőtteknek, hogy én nem voltam forradalmár. Én egy aggódó feleség voltam. Persze, lementem a Kilián laktanyához, mely az 1956-os forradalom egyik legerősebb ellenálló központja volt, többségében munkaszolgálatos katonák, az uram parancsnoksága alatt álló katonai műszaki kisegítő alakulatok katonái állomásoztak ott. 1200 katona volt a laktanyában, s az uram lehetővé tette: aki haza akar menni, annak ő engedélyezi. Kevesen mentek el. A Kilián laktanyabeli katonák, a kisegítő alakulatok ki-kitörtek, és fegyvert szereztek, harcoltak.

- Lehetett rögtön érezni, hogy ez egy sorsfordító nap?

- Nem, semmit nem lehetett tudni. Annál döbbenetesebb volt, amikor leértünk az utcára, és láttuk, ahogy árad, özönlik a tömeg. Elképesztő volt. Mentünk a Bem térre, tele volt a Margit híd, a Kossuth híd (akkor még állt), az alsó, a felső rakpart, a tér, a Fő utca, amerre a szem ellátott. Jöttek az egyetemisták, iskolások tanítóikkal, kis papír nemzetiszínű zászlóval a kezükben. Nekem még mindig megvan egy kis Kossuth-címer, amit akkor ott osztogattak. Gyönyörű volt. Megjelent az egyetemisták 16 pontos követelése, ezt osztogatták. Olyan mondatokat olvastunk, amik addig elképzelhetetlenek voltak: a szovjet csapatok kivonulását Magyarországról, Nagy Imrét a kormányba, többpártrendszert, szabad választásokat, a gazdasági megállapodások felülvizsgálatát, a hadseregnek magyar egyenruhát. Állítólag Veres Péter felolvasta az írók kiáltványát, de nem volt hangosítva, nem álltam olyan közel a szoborhoz, hogy hallhattam volna a beszédet. Énekeltük a Himnuszt és a Szózatot, ami talán nem volt megtiltva, de akkoriban nem nagyon lehetett hallani. Az ember szája a füléig ért a boldogságtól, és közben potyogtak a könnyei.

Fotó: Penovác Károly

- Külön, a férje nélkül ment a Bem térre?

- Gondolkoztam rajta, vajon az uram mit szól majd, ha elmondom neki, hogy ott voltam a Bem téren. Este az ablaknál állva lestem, jön-e Pali, és közben hallgattam a Gerő-beszédet, amitől egyre idegesebb lettem. Nemsokára hazaérkezett Pali, és elmondta, hogy a HM-be akart bemenni tájékozódni, de hatalmas tömeg hömpölygött az utcán, és olyan volt a hangulat, hogy attól tartott, fölborítják az autót. A Margit híd pesti hídfőjénél jobbnak látta, ha hazajön. Akkor elmondtam, mit láttam a Bem téren, hogyan éltem át, és hogy a Gerő-beszéd milyen borzalmas volt. Aznap éjszaka aludni nem nagyon tudtunk, mert egész éjjel szólt a telefon a parancsnokságról és a Kilián laktanyából, hogy mit csináljanak. Arra emlékszem, hogy az uram ilyen parancsokat adott: ha van bent teherautó, álljanak rá a kapura belül, hogy ne tudják betörni.

- Mi történt másnap?

- Másnap reggel együtt indultunk. Bár a rádió bemondta, hogy csak kilenckor menjünk utcára, de mi hét, fél nyolc körül indultunk. Budán, a meredek Orbánhegyi úton laktunk. Nagy köd volt, és a ködből kibontakozott sok szovjet tank és páncélautó képe. Orosz katonák nyüzsögtek körülöttünk, sebesültek kötözték egymást. Amikor minket megláttak, három-négy géppisztoly ránk szegeződött. A fejemet sem mertem megmozdítani, ijesztő volt. Most le fognak lőni? - kérdeztem. Nem tudok oroszul, de úgy tűnt, hogy valamelyik azt mondta, ez egy ezredes. Akkor kicsit lejjebb engedték a fegyvereket, és azt kérték az uramtól, mutassa meg az utat, hogyan lehet a városból a legrövidebb úton kimenni. A férjem azt válaszolta, rendben van, de először a feleségemet hazakísérem. Az uram felment a parancsnokságára, engem megkért, hogy maradjak otthon, mert ő akkor nyugodtabb, ha tudja, hogy én biztonságban vagyok. A tizenkét nap alatt kétszer járt otthon, aludni egy éjszaka sem, csak átöltözni, mosdani jött haza. Én kétszer voltam lent, a Kilián laktanyában. Nagyon szerettem volna ott maradni, de nőnek egy laktanyában nincs helye, főleg ilyen időkben, az uram nem engedte meg.

- Hogyan emlékszik vissza férje halálos ítéletének kihirdetésére?

- Úgy gondolom, ő volt az első fogoly az '56-os forradalom után, a megtorlások idején. November 3-án újkori történelmünk legbecstelenebb dolga történt Tökölön: elfogták a magyar tárgyalódelegáció vezetőjét, az akkori honvédelmi minisztert, aki szinte fehér zászlóval ment. Fél év után engedtek először beszélőre, áprilisban, majd a következő hónapban, a házassági évfordulónkon. Két beszélő- engedély volt a majdnem két év börtönidő alatt. A szörnyű ítéletben az volt borzasztó, hogy semmit nem tudtunk, senki a hozzátartozók közül, a kijelölt ügyvéd úgy tett, mintha ő se tudna. Sokszor gon-dolok arra, hogy ma minden hír kiszivárog, akkor ez olyan hermetikusan el volt zárva, hogy semmi hír nem jött. 1958. június 16-án hajtották végre az ítéletet, és 17-én reggel a családom hozta a hírt. Borzalmas volt. Az újságban, az utolsó mondat az volt: az ítéletet végrehajtották . Jött a döbbenet, hogy akkor már nincs hova, nincs kihez menni, nincs kit kérni, mert végrehajtották az ítéletet. Ezt az érzést nem kívánom senkinek. Még most, ennyi év után is borzasztó visszaidézni.

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a veol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!