A velünk élő látássérültek - Hogyan segítsünk úgy, hogy ne sértsük meg őket az önérzetükben?

Négy középkorú látássérült nemcsak ezekre a kérdésekre ad választ, hanem beszélnek a személyes nehézségeikről, valamint a saját és társadalmi elvárásokból adódó lelki vívódásaikról is riportunkban.

Mind a négyen rendszeresen részt vesznek az úgynevezett szemléletformáló programban, amelynek az a cél- ja, hogy a többségi társadalmat elfogadóvá, befogadóvá tegyék a fogyatékossággal élőkkel szemben, ugyanakkor a résztvevők praktikus tanácsokat kapjanak, miképpen könnyítsenek a látássérülteknek a mindennapi nehézségeik megoldásában.

Nagy Gabriella, Németh Attila, Nagy István és Csehné Huszics Márta (balról jobbra) megmutatta a sétálóutcában a vakvezető sávot, amit csak félig raktak le a Kossuth utcában
Fotó: Mátételki András

- A különböző korú és érdeklődésű embereket másképpen kell megszólítani. A mindenre kíváncsi óvodásoknak mesével, játékos eszközökkel adunk ízelítőt az életünkből. Náluk is, akárcsak az általános iskolásoknál, a vakvezető kutya segítő szerepe a legérdekesebb téma, de a beszélő telefonra is sokan rácsodálkoznak - mondja a várpalotai Csehné Huszics Márta, a vakok és gyengén látók megyei szervezetének elnöke. - Az idősebbek számára olyan életvitelt segítő eszközöket mutatunk be, amelyek használata a mi életünkben az életminőség szempontjából meghatározó. Sajnos nem mindenki tudja megfizetni az akár kétszázezer forintba kerülő digitális nagyítót. Ezzel nagyítható képet tudunk készíteni a buszmegállóban lévő apró betűs menetrendről, vagy láthatóvá teszi a számlánkon lévő összeget. A tapintásfejlesztő eszközök mellett szimulációs szemüvegeket próbálhatnak ki az érdeklődők, amelyeknek a segítségével érzékelhetik, hogy milyen keveset látunk a külvilágból. A teljes vakság kipróbálásához szemtakarót kapnak, majd egy egészen egyszerű feladat elvégzésére kérjük őket. Például: Készíts magadnak egy szörpöt! , vagy Írd alá a jelenléti ívet! . Felkérünk valakit, hogy az általa jól ismert helyen menjen be egy ajtón, vagy fogjon kezet valakivel. Néhány mozdulat segít megtapasztalni, hogy a rutinfeladatok elvégzése is mennyire nehéz szemkontroll nélkül, micsoda bizonytalanságot szül az emberben.

Mindemellett a munkánk eredményeként a résztvevők saját fogyatékosságukat, nehézségeiket is könnyebben vállalják fel. Egyik iskolában egy hallássérült lány a foglalkozásunkat követően bátrabban használta a hallókészülékét, mert addig nagyon szégyellte a fogyatékosságát. Egy másik fiú erőt kapott a túlélésre , mert sajnos az ő sorskönyvébe már beírták: komoly esélye van arra, hogy 10-15 év múlva megvakul. A többiek belegondolnak, hogy mit jelent ez egy kamasznak, hogyan állít fel pozitív jövőképet?! A program attól hiteles, hogy mi magunk is hitelesek vagyunk. Már tudjuk vállalni önmagunkat némi öniróniával és humorral, mert lássuk be, pozitív szemlélet és humor nélkül mindez lehetetlen. Sokan belerokkannak a testi-lelki terhekbe. És nemcsak a látásvesztésről van szó, hiszen mindannyiunknak vannak nehézségei, előbb-utóbb mindenki életében megjelenik a tragédia, a veszteségélmény, a fájdalom. Hosszú és göröngyös út a mienk mélypontokkal, látszólagos sikerekkel, majd jönnek a visszaesések, míg eljutunk valamilyen stabilitásra. A kényszerhelyzetnek és a humornak is megvan ebben a folyamatban a szerepe, az egyik tanulásra, összeszedettségre ösztönöz, a másik átsegít a nehézségeken. Visszatérve a látássérüléshez, én születésem óta színvak és erősen rövidlátó vagyok, viszont három társam felnőtt korában kezdett egyre gyengébben látni, ezért ma már kénytelenek a fehér botot használni. Ebből is kiderül, bárki kerülhet a mi helyzetünkbe, aminek az elfogadásához sok év kellett.

Márta egy olyan emléket is felidézett, ami a mai napig erősen él benne. - Soha nem felejtem el, amikor a hároméves kisfiam tárt karokkal futott felém az utcán, és én, mivel nem ismertem fel, elléptem előle, s utat engedtem neki. A döbbent arcocskája beégett a memóriámba. A megkésett ölelés emléke még több évtized távlatából is keserű fájdalommal tölt el.

A veszprémi, telefonkezelőként dolgozó Németh Attilának, aki nemrég egy országos novellapályázaton nyert különdíjat, harmincéves koráig nem volt különösebb gondja a látásával, majd fokozatosan romlott a szeme. Az elmúlt öt évben már fehér bottal közlekedik.

- Természetesen az utolsó pillanatig próbáltam eltitkolni az állapotomat, mígnem annyira nyilvánvalóvá nem vált, hogy kénytelen voltam felvállalni. Ez ugyan nagyon nehezemre esett, de semmin sem változtatott. Ugyanúgy élem az életemet, mint azelőtt, csak egy kicsit másként. Különböző segédeszközöket használok, megtanultam a Braille-írást, -olvasást. Ma még foltokban látom az épületeket, az embereket, bár az arcukat már nem ismerem fel. Tudom, idővel meg fogok vakulni. Szívesen csatlakoztam a szemléletformáló programokhoz, ezáltal ma már könnyebben beszélek az állapotomról, és szívesen osztom meg másokkal a tapasztalataimat. Kimondhatom, igenis látássérült vagyok, akinek jól jön a segítség.

Nagy Gabriella is elhivatottsággal dolgozik ezekben a programokban. Mosolyogva meséli, hogy a kamaszok előtt úgy mutatja be a fehér botot, mint valami jedikardot. Nincs kényes kérdés, a gyerekek tőle is bármit kérdezhetnek, akár az egészségi állapotáról is.

- Nekem is folyamatosan romlik a látásom, közel öt éve élek ebben az élethelyzetben, így egy folyamatos átállás , átformálódás zajlik bennem. A kiszolgáltatott állapotomat tovább nehezíti a saját helyzetemmel való küzdelem. A másokra való utaltságom miatt is néha elönt a keserűség. De jelen pillanatban még van látásmaradványom, ami a különböző fényviszonyok mellett más és más feladatok elvégzését teszi lehetővé. Mikor egymás között arról beszélgettünk, hogy a környezetünkben élők nem tudják kezelni ezt a változó helyzetet, és mi lesz, ha netalán én is megvakulnék, István barátom azzal vigasztalt , hogy akkor legalább már nem kell magyarázkodnom, hogy mit látok, s mit nem... Társaimtól megtanultam, hogyan jutok túl a nehézségeken. Ma már tudom, hiszen átélem, együtt lehet élni a látássérüléssel egy támogató családban vagy akár egyedül is. Talán közhelyes, de valóban nem szabad soha feladni, meg kell találni a problémákra a megoldásokat. Én például szeretek kisboltokba járni, ahol évek óta mindig ugyanott találom a keresett élelmiszereket, szemben a nagy áruházakkal, ahol időről időre átrendezik a polcokat. Tudjuk, ez másoknak is gondot okoz, de nekünk szinte ellehetetleníti az önálló vásárlást.

Márta megjegyezte, hogy eleinte kellemetlenül érezte magát, amikor az áruházban a biztonsági őr gyakran a sarkában járt, ugyanis ő csak pár centiről tudja elolvasni a termékek feliratát. Hosszasan időz egy-egy élelmiszercsoportnál, ami az őrben gyanút kelt, a vásárlókban pedig érdeklődést.

- Bár kiskoromtól ehhez szoktam, nekem is össze kellett szedni magam, hogy ki tudjam mondani: rosszul látok. Ma már a segítőt látom a biztonsági őrben.

A negyedik beszélgetőtársam az otthoni bedolgozásból élő veszprémi Nagy István, aki már csak fényt és árnyékot lát, szinte teljesen vak. Ő többek között arról beszélt, hogy az utcai, általuk betanult környezet megváltoztatása milyen gondot jelent.

- Elbizonytalanodom, ha a megszokott utam mentén alaposan megnyírják a sövényt, vagy áthelyeznek egy tájékoztató táblát, ami nekem támpontot jelent. Ha felbontják a járdát, s odébb viszik a buszmegállót, felismerhetetlenné teszik a megszokott utamat. Általában figyelmesek itt, Veszprémben a buszvezetők, különösen, amióta fehér botot használok. Közvetlenül előttem nyitják ki az ajtót, s leszólnak, hogy hányas járat állt be. Örülök annak is, hogy ismét piktogram jelzi, a vezető mögötti ülés nekünk van fenntartva, ami azért jó, mert, ha kérjük, szólnak, hol kell leszállnunk. Jól jön, ha a járatokon az utasok odavezetnek az üres helyre, s nem kell bizonytalankodni. Szerencsés, ha úgy segítenek le, hogy ráteszik a kezem a kapaszkodóra, és nem a fehér botomnál fogva húznak le a buszról. Ha valaki kísér, akkor segít helyesen, ha folyamatosan szóval is tájékoztat az útakadályokról. A lépcsőnél és járdaszegélyeknél akkor jó a segítség, ha közvetlenül az akadály előtt szólnak. És ne felejtsük el: az irányt is szükséges mondani, le- vagy fellépünk. Persze fel kell venniük a mi lassabb tempónkat. Nagyon fontos nekem is, miből veszem észre, hogy segíteni akarnak. Nem elég, ha csak megszólítanak, ezzel egy időben érintsenek is meg a karomon vagy a vállamon, csak így lehetek biztos abban, hogy nekem akarnak segíteni. Túl vagyok azon, hogy keseregjek a helyzetemen, sőt külön ajándék számomra, hogy olyan dolgokat is észreveszek, amik másoknak is örömöt okoznak, ha felfigyelnének rá. Sokszor előbb hallom meg a madarak csicsergését, vagy előbb érzékelek kellemes illatokat, mint mások.

Valamennyien elmondták, örülnek, amikor intézmények, városrészek felújításakor kikérik a véleményüket arról, hol épüljön vakvezető sáv, ám javaslataik csak részben valósultak meg. Példaként említették a veszprémi sétálóutcát, ahol az aluljárónál nem alakítottak ki elágazásokat a lépcsős kijáratok felé, arról nem beszélve, hogy csak az utca felét rakták le ezekkel a speciális kövekkel. Sajnos az adventi vásár idején úgy telepítették a standokat, hogy azok akadályozták a vezetősávon való közlekedésüket.

Mind a négyen azt remélik, hogy felvetéseik egyszer majd megértő fülekre találnak.