A végtelen kékség rejtélyei - Szépségek és veszélyek a tengeren

Az egyik fűzfői nyomdát vezető, egykori válogatott koronglövővel, Tóth Zoltánnal a számítógép előtt ülünk, s a képeket nézve máris különleges világba érkezünk.

- Ha a szocializmusban el akartunk jutni a nagy vízhez, elutaztunk Bulgáriába, a Fekete-tengerhez. Uszony, búvárszemüveg, kagylógyűjtés. Majd jött a görög tenger, ahol Zsófi lányom már mellettem sznorkelezett - uszony, maszk, légzőpipa -, közösen fedeztük fel a tenger alatti világ szépségeit.

Tóth Zoltán kezében a nem éppen olcsó víz alatti tok, amelybe a fényképezőgép kerül. Az igazán jó minőségű képhez a fotósok két vakut használnak
Fotó: Mátételki András

Tíz évvel ezelőtt, az akkor 17 éves lányával együtt megszerezték az alapszintű hobbibúvárvizsgát, amivel maximum 18 méter mélyre merülhettek. Idővel, a merülések számának növekedésével, megnőtt az étvágyuk. Speciális vizsgákat letéve a merülési mélység lehetősége már 40 méter lett.

- Ezzel még jobban kitágult előttünk ez a különös világ. A víz alatti biztonság lehetővé tette, hogy már ne csak a merüléssel foglalkozzak, hanem meg is örökítsem a látottakat. A fotózás bizony időigényes hobbi. Nagy türelemre, szerencsére van szükség, hogy megvárjuk, míg újra elénk úszik a hal, a polip s a többi élőlény. A legideálisabb, ha felülről süt a nap, akkor kapjuk odalent a legtöbb fényt. Viszont öt méter alatt a színek elnyelődnek. Először a vörös, aztán sorban a többi szín. A mélyben, úgy 25-30 méter alatt már csak a kékes-szürke szín a meghatározó. Erős lámpára, amely a filmezésnél hasznos, vagy speciális vörös színű szűrőre van szükségünk, hogy visszanyerjük az eredeti színeket. Azonban lámpáink csak egy-másfél méter távolságig világítják meg jól a terepet. A fényképezőgépet egy speciális, vízmentes tokba helyezzük, ami bizony akár háromszor olyan drága, mint maga a fényképezőgép. Fotózáshoz külső vakukat is használunk, amelyek szintén víz alatti tokban dolgoznak, segítenek a színhű fotózásban. Ráadásul, ha kettőt használunk, két oldalról villantjuk meg a halat, a korallt, a növényt, így a háttérben nem lesz árnyék, jó minőségű kép készülhet. Nem lesz hóvihar a fotón, melyet a vízben található apró korallok, illetve a homokszemcsékről visszaverődő fény okoz.

A rojtos skorpióhal magányosan él, tápláléka a kisebb halak, különféle rákok és garnélák. Szélesre tátott szájjal csapdázza zsákmányát: a beáramló víz magával ragadja a magatehetetlen állatokat

Tovább nézzük a képeket: az egyiken egy oldalára borult hajóroncsot látunk úgy 35 méter mélyben, amelyet vastagon borít a korall sokszínű világa. Belsejében hengeres tárgyak, borosüvegek, automobilok, melyeket ellep a zöldes színű alga és a porszerű lerakódás.

- Azok a henger alakú tárgyak 15 és 100 kiló közötti légvédelmi bombák - van belőlük vagy hatezer tonna a hajó belsejében. Ezen a 155 méter hosszú olasz hajón, az S. S. Umbrián még ma is ott van három FIAT gépkocsi és a hajó teljes felszerelése: a konyha, gépházban a motor, hajtómű, a parancsnoki fedélzeten az irányítópult maradványa, melyet még nem tizedelt meg a korrózió és a gyűjtőszenvedély. 1940. június 10-én, ahogy Olaszország belépett a II. világháborúba, a kapitány úgy döntött, inkább elsüllyeszti hajóját, mintsem az ellenség kezébe kerüljön a rakománnyal együtt. A hajó ugyanis Port Szudánnál, egy angol fennhatóságú kikötőbe tért be az angolok felszólítására. Egyes búvárok szeretnek katonáskodni, mindenhová benézni, én azért óvatosabb vagyok, hiszen odalent a hajó gyomrában könnyen eltéved az ember a gyér megvilágításban, lámpáink fénye ellenére. Egymás mögött úszva, a szűk járatokon közelítjük meg a hajó belsejét. Látjuk egymást, a másik buborékgyöngyeit követve. Sajnos előfordult, hogy kicsit elkalandozva lemaradtam a többiektől, ezzel súlyos fegyelmezetlenséget követtem el. Szerencsére nem estem kétségbe, megtaláltam a kivezető utat. Odalent minden helyzetre igaz: nem szabad pánikba esni! Mindig tudni kell, hogy milyen mélyen vagyunk, mennyi levegő van még a palackban, amelynek elégnek kell lennie a biztonságos felszínre éréshez. Azért kell csoporton belül is párban merülnünk, hogy baj esetén ki tudjuk segíteni levegővel merülő társunkat a tartalék légzőkészülékkel.

A magányos bohóchalak általában kettesével élnek egy virágállat (korallpolip) albérlőiként

A következő filmkockák az 1974-ben zátonyra futott Blue Bell roncsait mutatják, melyet még két évvel ezelőtt meg lehetett örökíteni a szudáni partoknál, sajnos azóta lecsúszott az örök kékségbe. A zátony szélén, ahol a roncs eltűnt, 30 méter mélyen még mindig ott vannak a szállítmány darabjai, a Toyota típusú teher- és személygépkocsik maradványai. Kormánykerék, műszerfal, karosszéria-elemek.

Beszélgetőtársamban rossz érzést keltett, amikor a Vörös- tengeren, 30-35 méter mélyben először megpillantotta a Salem Express nevű komphajót, amely 1991. december 16-án éjjel süllyedt el, mikor zátonyra futott több száz, Mekkából hazafelé tartó zarándokkal a fedélzetén. Autók, személyes tárgyak, babakocsik őrzik sok-sok család tragédiájának emlékét.

A tűzhal éjszaka vadászik, nappal elrejtőzik a lagúnák szirtjei között. Az antennaszerű tüskéik szúrása mérgező

Egyes fotókon több cápa is látható testközelben! A víz alatti veszélyekre terelődik a beszélgetésünk.

- Megtörtént, hogy az operatőr barátom alkarjába mart a cápa. Valószínű a felségterületét védte, hiszen nem a nyílt tengeren volt, hanem egy kisebb barlangban. Még szerencse, hogy sebész is volt a hajó fedélzetén, aki rögtön összevarrta a nyílt sebet. Valójában a cápák nem veszélyesek, legalábbis ránk, búvárokra nézve. A sötét ruhánk nem vonzza őket, csakis kíváncsiságból úsznak mellénk. A felszerelésünkön sem csillog semmi, amit netán halnak vagy a horgászok által használt villantónak néznének. Odaúszik, majd merő kíváncsiságból megharaphatja a fotófelszerelést, amelyet sokszor el is visz... Tudok olyan esetről, hogy egy fehér bőrű, bikinis nőt az egyiptomi partoknál megtámadott egy cápa, ő belehalt a sérüléseibe. Az alapszabály, hogy veszélyes helyeken nem úszkálhatunk szabadon. Volt, hogy a selyemcápát úgy kellett magunktól eltaszítani, annyira közel jött hozzánk. A cápa alapvetően nem emberevő. Alapszabály, hogy ne nyúljunk hozzá semmihez! Vannak csalánozó korallok, komoly mérgezést kiváltó halak, ilyen például a kőhal, a skorpióhal, a tűzhal. Ha a kúpcsiga megcsípne, két percem maradna arra, hogy elbúcsúzzak a földi léttől... Az sem kellemes, mesélték, ha az embert megharapja egy muréna.

Az édesszájú halak a tiszta vizű lagúnák korall-lejtőin és a tengerekbe nyúló zátonyok mentén magányosan vagy csapatokba verődve fordulnak elő
Fotók: Tóth Zoltán

Megtudom, a víz alatt egységes kézjelekkel tájékoztatják egymást a búvárok. Cápa, tonhal, teknős közeledik, elfogyott a levegő, megfájdult a búvár füle, mind egy-egy kézjelzés, amit minden, e sportban jártas embernek ismernie kell.

- A víz alatt egyáltalán nincs sietés, kapkodás. Nyugalom és csend van, csak a saját lélegzetedet hallod. Hatalmas a tér, ami végtelen szabadságot ad. Úgy érzem, az elmúlt évek alatt egyre nyugodtabb, türelmesebb lettem. Erre tanított meg a végtelen kékség világa, ahol mi csak vendégek vagyunk.