A reformáció közöttünk történik

Amikor gyermek voltam, a legáltalánosabb neve ez volt a reformáció ünnepének, hogy emlékünnep. Igaz, hogy a reformáció eseménye fontos évforduló előtt áll. Igaz, hogy az ötszázadik jubileumi év közeleg, arra emlékezve, hogy Luther Márton 1517. október 31-én kifüggesztette 95 vitaindító tételét a wittenbergi vártemplom kapujára, ám a reformációra mégsem csak emlékeznünk kell. A reformáció Krisztustól kapott 2000 éves feladat.

A reformátorok számára alapvető jelentőségű volt a Szentírásból nyert Krisztus-ismeret továbbadása és elmélyítése. A Szentírás megértésének, szeretetének következménye számtalan területen tetten érhető a protestáns egyházakban és a társadalomban, például az iskolaalapításokban, a nyelvészetben, a költészetben és zsoltárköltészetben, a családi élet szentségében és még sorolhatnánk. Luther és Kálvin a templomi istentisztelet megújítása érdekében számos erőfeszítést tett. Mindketten hangsúlyozták a hirdetett és „megcselekedett” ige szerves összetartozását, tették azt abban az értelemben is, hogy az istentiszteletet és a hétköznapok istentiszteletének tisztaságát elválaszthatatlannak tekintették. A prédikálás így visszakapta méltó helyét az egyház istentiszteleti rendjében. A legegyszerűbb ember is újra felfedezhette, hogy az istentisztelet „tovább él”, nem csak a templomi liturgiára korlátozódik, hanem kiterjed az egész életre. A reformáció életszerű lelkiség. Így ma is aktuális. A reformáció istentiszteleti tereinken belül történik. Akár kapálok, akár kaszálok, akár autót vezetek, akár tanítok, akár imádkozom, azt Krisztus-szerűen és életszerűen kell tennem.

Luther kérdését nekünk is fel kell tennünk. Halljuk-e, mondjuk-e az életünket megszólító kegyelmes „beszédet”? Ez az, ami egymás felé is elkötelez bennünket a kegyelmes beszéd gyakorlásában. Luther Márton világosan kimondta, hogy a tradícióban mindig lehetnek tévedések, amelyek azonban korrigálhatók. Luther sose vallotta, hogy a reformáció vele kezdődött. A szó és a tett egységének az egész életre kiterjedő kritikai vizsgálatára úja és újra szükség van. Jól tudjuk, hogy Luther határozott nemet mondott a bűnbocsátó cédulákra. Viszont vele szemben bibliai alapon a 11. századi clunyi reformmozgalom liturgiai erőfeszítéseit emelte ki, s a másokért mondott közbenjáró imádságot a liturgia részévé tette. Kálvin így vallott erről: „Csak az olyan szertartások nem korruptak és nem kártékonyak, melyek az embert Krisztushoz vezetik”.

Ma együtt él katolikus, evangélikus és református hagyomány, így közösen kell feltennünk a kérdést, hogy Isten gondolkodó, Krisztusra mutató népe akarunk-e lenni. S amikor az istentisztelet elveit és gyakorlatát hoztam fel a reformáció egyik fontos témájának, abból az derült ki, hogy a reformátorok Isten szeretetébe hívtak, integrálni akartak, s az istentiszteletet az Isten szeretetének ünnepévé emelték. A reformáció ma is aktuális: ki fogja létrehozni egyházon belül és kívül a beszélgetést az úton levés kihívásairól.

Kálvin, aki Genfben bevezette a tízparancsolat és hozzá kapcsolódó bűnvallás vasárnaponkénti elmondását, erős szavakkal érvelt amellett, hogy az istentisztelet nem formátlan, spontán és ötletszerű megnyilatkozásokból álló közösségi esemény. A lényeg nem a puritán vagy díszes volt, hanem az élet istentiszteletébe való lépés. A liturgia lényege a részesedés: része leszek a Krisztus-eseménynek, mindenestül belekerülök a szenttel való történésekbe és ezt adom tovább. A református egyházban ezért van, hogy a szentség a közösségben valósul meg.