A Domb

Örömmel készült a látogatásra. Mélyen szívta magába a friss szelet. A falu felé tekintve tényleg megpillantott egy közeledő embercsoportot. Valószínű, a városi buszról szálltak le, gondolta. Szelídeknek látszanak, állapította meg immár nyugodt lélekkel, de valamennyire azért elfogódottan. Befelé mosolygott, pedig áthullámzott rajta egy kis izgalom. Megsejtette, hogy ezek az emberek valami különös céllal tartanak feléje. Jönnek, jönnek, egyre közelebb, már a szélső házak szomszédságában fekvő búzatáblán is innen, letérve az útról, beletúrva az ő hajába, a felmagasodó fűmezőbe. Jólesett neki. Élvezte a talpak érintését, a lábak melegét. Még volt némi ideje a készülődésre. Igyekezett a tegnapinál élénkebbre színezni védett virágait. Kipirosította a réti szegfűt, illatosabbra varázsolta a tegnapinál. Figyelmeztette az itt-ott felbukkanó bogáncsot, senkibe se kapaszkodjék. Az árvalányhajnak biztató szavakat súgott, magasodjon büszkén, lengjen, csak lengjen ünnepélyesen. A kis sárga virágok szirmait pedig bársonyosabbá tette. Felüdítette, szinte megújította hullámzó gyepvilágát.

Körültekintett. A mellette fekvő tavat mindig szerette. Most úgy pillant kék tükrébe, ahogy az emberek szomszédjuk tekintetébe, derűvel jelezve, hamarosan vendégek érkeznek hozzájuk.

Mert a Domb nem csupán sejti, tudja is, aki őt meglátogatja, aligha állja meg, hogy oda ne sétáljon a tó nádas-madaras partjához. Van, aki csak belenéz a víztükörbe, lelassítja ugyan a lépteit, de szinte meg sem áll, másutt van dolga, páráját mégis érzi, beszippant belőle valamennyit. Látja, emelkedett a vízszint, netán csappant, pont jó most így, ahogy van, s megy tovább. Néha szerelmesek hajolnak össze a tóparton. Őket a Domb észrevétlenül öleli magához képzeletében. Persze van, aki csupán feléje pillant a tónak. Ahogy most ő, a Domb, a maga háta mögé tekint. Homlokán kecses szoborbabák, velük, a távolabbra látókkal néz el a félbevágott hegy felé. Valameddig gyönyörködik a bazaltcsíkokban, titkon odaint a hegytető búbján álló fának, miközben eltűnődik: micsoda élet- és elmúlásmozzanatok tanúi ők, akárcsak többi társuk itt, a medencében.

Közben a kirándulók fölértek hozzá. Hagyja, hogy emlékező perceikben körül-ölelje őket a táj, teljenek be pompás látványával. Érti egypercnyi némaságukat is. Egy kicsit belehallgat szavaikba, melyekkel felidézik azt a kedves férfit, aki oly gyakran ellátogatott őhozzá, hogy ha néhány hétig mégis elmaradt, szinte leste-várta újbóli jövetelét. De már tudja, nem kell rá várnia, hiszen tavaly egy verőfényes nyári délutánon örökre itt maradt nála.

Tungli M. Klára
középiskolai tanár, költő