Nyaralni érkeztek Zalahalápra – helyette otthonra leltek

A helyi irodalmi kört vezető kedves pár otthona a hegyoldalban olyan magasan van, hogy két helyről is integet nekik a Balaton. A délre néző teraszról látnak vagy öt tanúhegyet, egy kicsit jobbról pedig a fél Keszthelyi-hegységet. Még a faluba sem kívánkoznak lemenni, nemhogy a tapolcai vagy a debreceni lakásukba. A kapuban Csibész, a barátságos golden retriever kutyus fogad bennünket, és pajkosan kísér egészen a porta felső végéig, a csendpadig.

– Györgyi nevezte el így, jót lehet itt pihenni, elmélkedni – mutatja a házigazda, miután felbaktatunk az általa kialakított bazaltköves lépcsőkön, sziklakertes teraszokon.

Misi a kilenc unokának kis pancsolót épített, a madarak etetője egész évben tele van. A gyümölcsfák törzse gondosan lemeszelve, az egyiken gömbölyű naspolyák várják a rigókat. Körülöttünk szaladgálnak a cirmosok, Janika és Mancika, őket nagy valószínűséggel Feri cica szocializálta a házhoz. A jószívű gazdák pedig befogadták mindet. Már sötétedik, mire rászánjuk magunkat, hogy a panorámával eltelve leüljünk a nappaliban, a kandalló jóleső melegénél. Misi a romániai forradalom előtt szökött Magyarországra, a Securitate az írásai miatt zaklatta. Györgyivel Debrecenben ismerkedtek meg. Évek teltek el, mire összekerültek, és azóta elválaszthatatlanok. Együtt döntöttek arról, hogy amint mindketten nyugdíjba mennek, itt folytatják az életüket.

– Öt éve vagyok nyugdíjas. Óvodát vezettem, aztán tanácsadó, szakértő lettem, és tanfolyamokat tartottam ezen a környéken is. Veszprémben születtem, de pici koromban elköltöztem onnan a szüleimmel – emlékezik vissza Györgyi, aki az immár tizenhét kötetes író, költő párja. – Debrecenben egy rendezvényen ismerkedtünk meg, Misi felkért a könyveinek átolvasására és véleményezésére. A legutóbbi verseskötetét már én szerkesztettem, rendeztem nyomda alá. Misi Vásárosnaményban élt, amikor kiderült, hogy időközben mindketten elváltunk. Az ötvenes éveinkben kerültünk össze, kettőnknek összesen hat gyereke és eddig kilenc unokája van – mondja mosolyogva Györgyi. Pár éve Misivel bejárta az országot, hogy lakóhelyet keressenek.

– Egy alkalommal Györgyinek Tapolcán volt dolga, elkísértem, és megnéztük a hegyet. Itt azt láttuk, hogy sehol nincs rács az ajtókon, ablakokon. Gondoltuk, jó a közbiztonság. A hegy déli oldalán keres­géltünk a jó fekvés, a kilátás miatt. Ezt a pincét az interneten találtam, nagyon tetszett a hegy, hiszen a Kárpátokban nevelkedtem. De nekem nagyon fontos volt, hogy neki is tetsszen – mondja Misi. A penészes pincét lakhatóvá tették, kibővítették. Misi támfalakat épített, temperálta a házat, sziklakertet és teraszokat alakított ki.

Öt éve költöztek, azóta Györgyi virággal ültetett be mindent. Őket ilyen fából faragták: ha nincs munka, kitalálnak valamit, nem szeretnek tétlenül ülni. Két sor szőlőt hagytak, az is ad vagy száz liter bort, éppen eleget. Misi lengő kordont készített, azt csak tavasszal kell kötöznie.

– Megszerettük ezt a helyet, jó itt élni. A szülőföldemen, Romániában nem volt könnyű magyarnak lenni. A szocialista „aranykorszak” nem tolerálta a magyar szót, az igazságot, a fájdalmakat, a sérelmeket kimondó, leíró embert. 1988-ban sikerült átszöknöm az anyaországba, de akkor még nem volt szívélyes a fogadtatás. A nyíregyházi főrendőr azt mondta, vissza kell adniuk a testvéri Romániának, ezért továbbszöktem, addig, amíg Magyarországon meg nem történt a rendszerváltás – emlékezik Misi.

Gyerekkorától verseket ír, tizenhét éves lehetett, amikor elkezdtek rá felfigyelni, és próbálták irányítani. Romániában három példányban dugdosta a verseit, amelyeket házkutatásokon is kerestek. Textilcekker fülébe varrva csempészte át a lapokat Magyarországra.

Tizenkét gyermekes családból származik, sokáig vasutas volt, biztonsági berendezésekkel, távközléssel foglalkozott. Távközléstechnikusként végzett. A hibaelhárításban szintén jeleskedett, és mindig az volt az elve, hogy bármit csinál, azt csak felsőfokon tegye. Most sem enged ebből.

– Akkor az ott dolgozók 70 százaléka román volt, a többi magyar. Tilos volt a munkahelyen a magyar szó, naponta hallgattuk a bozgorozást, ami magyarra lefordítva „hazátlan embert” jelent. Éppen ezért akartam megmutatni a főnöknek, hogy én, a magyar szakember megcsinálom akár azt is, ami másoknak nem megy. Az identitástudatom nagyon erős volt, hiszen már kiskoromban azt mondtam az iskolában, amikor kérdezték, hogy mi akarok lenni: magyar.

Gyerekkoromban sok időt töltöttem a nagyszüleimnél, szép éveket köszönhetek nekik. Még kisfarkast is neveltem. A nagyapám tanított írni, olvasni egy régi királyi tankönyvből. Apám verseket író barátja, Gellért Sándor költő, magyar szakos tanár volt a példaképem, hát írtam én is. A Kányádi Sándor szerkesztésében megjelenő Jó Barát című lapban jelentek meg az első soraim, még általános iskolás koromban. Ez lökést adott. Aztán akár öröm ért, akár lehangolt voltam, azt leírtam. Olyan volt, mint egy terápia. Akiknek megmutattam, biztattak. Az első kötetem már Magyarországon jelent meg. A nyíregyházi főiskola mellett működött a Pedagógiai Műhely, ott segített nekem a megjelentetésben, elemzésben egy magyar szakos tanár. 1989-ben a megyei lapban jelent meg versem, aztán kis füzetekben adtam ki a költeményeket – mondja Misi.

Akkoriban már a gáziparban dolgozott, és a munka mellett írt. Mostanáig 17 könyvet adott ki, ennek közel harmada verses. A Kövekre írt út című verseskötet 1999-ben jelent meg, a Csillag az égen című 2006-ban. A legutóbbinak, az Egyedül ketten című gyűjteménynek már a borítóját is együtt tervezték Györgyivel. Vallják, hogy a kötet az ő 2013-ban született közös gyermekük. Misit azonban foglalkoztatta a malenykij robot is. Riportköteteket írt, alanyok és adatok után kutatott. Akkoriban még kevesen mertek ilyesmiről beszélni, de ő minél több gátba ütközött, annál inkább érdekelte a téma. A történelmi tényfeltáró irodalmat olvasva volt, aki azt kérdezte tőle, hogy szabadlábon van-e. Hiszen akkor még bent voltak Magyarországon a szovjet csapatok.

Közben novellákat is írt, helytörténettel foglalkozott saját fotóival illusztrált kötetében. Érdekelte a második világháború, és 1956-ot szintén feldolgozta egy könyvben, A népköztársaság nevében! című kötetében, a kisember szemszögéből nézve. Történelmi tényfeltáró írásaiban főként azokat az eseteket tárja az olvasók elé, amelyek kimerítik a háborús és emberiség elleni bűntettek fogalmát. Feldolgozta a második világháborúban részt vevő 27. Székely Hadosztály halogató harcát, hogy leírja azt is, milyen, amikor a háború gyilkos poklában, a felkoncolásnak nevezett azonnali íté­let-végrehajtás eredményeként, magyar magyart öl. Volt, aki a könyve alapján találta meg a testvére sírját, mások végre sír­emléket kaphattak. Mostanában novellákat ír, és Györgyi segítségével verskört vezet Zalahalápon.

– A polgármester egyik könyvem bemutatója után kért fel, hogy hozzuk létre az irodalmi kört. Ennek lassan negyedik éve, havonta egyszer összejövünk. Mindig van egy fő témánk, egy-egy költőt ismerünk meg, akinek az életéből, verseiből valaki felkészül. Mindenki felolvassa tőle a neki tetsző verset. Általában tíz-tizenkét érdeklődő van alkalmanként, zömében a középkorosztályból – magyarázza a házigazda. Aztán búcsúzás közben még bevallja, hogy párjával nagyon megszerették Zalahalápot.

– Györgyivel csendesen, nagy szeretetben élünk, élvezzük a nyugodtságot, sokat olvasunk. Itt nem hiányzik a televízió sem, sokkal többet ér a madárdal, az erdőszéli csend – vallja Misi, miközben átkarolja Györgyit. Egymásra mosolyognak, és innentől nincs mit kérdezni.