Beri Ary úgy érzi, festőként végre hazatalált

Berencsi Attila ma festményei­ből él, messze maga mögött hagyta a filmezés világát. Úgy, ahogy tavaly a fővárost is. Új otthona Lovasberény.

– A tavalyi karácsonyt a lovasberényi új otthonában töltötte. Mi hozta ide Budapestről?

– Mondhatnék szépeket, de az igazság az, hogy gazdasági szempontok. A főváros számomra lakhatatlanná vált erkölcsi és anyagi szempontból. Elsőre a Balatonra gondoltam, de mivel a műtermem egyelőre még Pesten van, a napi ingázás drága és nehézkes lenne. A lovasberényi háznál elültettem 40 málnatövet, elbontottam az udvarról egy-két dolgot, és ha minden a tervek szerint sikerül, megcsinálom a házat olyanra, amilyenre én szeretném. Életemben először mondom azt, amikor meló után indulok Pestről, hogy „megyek haza”.

– Lovasberény nagy váltás több évtizedes fővárosi lét után.

– Sok szempontból teljesen mindegy, hol vagyok, mindig megy a műsor a fejemben. Nem vagyok sem helyhez, sem időhöz kötve.

– Egy művésznek nem fontos a környezet?

– Nem. Soha nem fontos.

– Nincs benne inspiráció?

– Nincs. Persze, aki egy Ózd-­széli út mellett él, és kinézve disznókat lát, valószínűleg nem az lesz az első gondolata, hogy megfesse New York utcáit. Ez egy szélsőséges példa. De attól, hogy egy festő szőlőtőkék között él, még nem lesz szőlőfestő. Ha a fejében megvan, mit akar, azt bárhol képes megfesteni.

– Honnan merít akkor ihletet a képeihez?

– Az ihlet nem az, amit sokan gondolnak. Nem úgy működik, hogy az ember ül, aztán egyszer csak hopp, beugrik valami. Az hosszú évek alatt, lassan áll össze. Gondolkozik, hogy tehetne valamit jobbá, és dolgozik azon, hogy tehetné a gondolatait valamilyen formában eggyé. Persze mindig van kiváltó ok, ami meghatározza, melyik az a pillanat, amikor ez meg is történik, de összességében nézve mindig van egy út. Ez lehet például művészeti hitvallás, mondjuk, legyen a kép szép és jó. Ha ezt elhagyjuk, akkor jönnek az absztrakt festmények. Vagy legyen az ecsetkezelés láthatatlan. Ezt is el lehet hagyni, és akkor születnek az impresszionista képek. Ha azonban az ember rendesen megcsinálja a képet, akkor a végeredmény egy átgondolt folyamat eredménye, és ezt nem fedi le az ihlet szó. Az én festményeimnél nem működik a hűbelebalázs módszer. Nagyon komolyan utánamegyek mindennek a számomra tökéletes kép érdekében. Visszakanyarodva a környezethez – tíz éve egy 40-es izzóval felszerelt pincében festek. Valaki egyszer meg is jegyezte, ezért olyan erősek a színeim.

– A tökéletességre törekvés az ön esetében perfekcionizmus?

– Nem vagyok betege a tökéletességnek, ha erre gondolt. Ám ha az ember a saját képein felismeri a rosszat, az fejlődés. El tudja dönteni, merre ne menjen.

– Néhány évvel ezelőtt volt egy szívinfarktusa. Az is egy olyan jel volt, ami figyelmeztette, merre ne menjen tovább?

– Szerencsére nem szervi, hanem életmódi infarktus volt. Valóban rengeteget mentem, és nagyon sokat szórakoztam. Míg más dolgozni járt, én szórakozni. Hagytam, hogy sodorjon az ár, de vállaltam azt is, ami ezzel jár. Húszévesen jó ötletnek tűnt cigarettázva egy whisky mellett ülni a kocsmában, és figyelni a reggel munkába siető embereket, közben tervekről meg álmokról dumálni, amikért semmit nem teszek. Aztán rájöttem, ebből nem lesz sem sarokház, sem kiállításmegnyitó. Sosem gondoltam viszont, hogy nagy dolgokra születtem. Mint ahogy arra sem, hogy ha megfeszülök és élek valamilyen elvárás szerint, akkor majd lesz belőlem valaki. Szeretem azt gondolni, hogy a saját fejem után megyek.

– Egy szabad ember?

– Ha abban az értelemben vesszük, hogy vannak az életben helyzetek, események, emberek, amik és akik miatt nem idegesítem magam, mert tudom, hogy nem tudok rajtuk változtatni, akkor az vagyok. De csak másokhoz képest. Ha meg a befizetendő számlákra gondolok meg arra, hogy a boltban mindenkinek fizetni kell a kasszánál, akkor azt mondom, nincs szabadság.

– Nem akarja megírni az emlékeit, a tapasztalatait?

– Nem történtek velem nagy dolgok.

– Erre most sok embernek felszaladt a szemöldöke.

– Persze, minden relatív. Ha most egy olyan emberhez hasonlítom magam – a festészet példájánál maradva –, aki egy nálam kisebb rálátással festő amatőr, akkor biztosan több vagy jobb vagyok. De ha Caravaggióhoz mérem magam…

– A San Sebtastián Nemzetközi Filmfesztiválon elnyerte a legjobb férfi főszereplő díját. Egy évre rá visszavonult. Miért?

– Mert azok az emberek, akik uralják a filmezést, nem érdemlik meg a türelmet. Teltek az évek, és én rájöttem, nem szeretnék tovább a filmezésben maradni. Ebben az említettek sokat segítettek. Ha a világ igazságos lenne, akkor pékek laknák meg orvosok és mezőgazdászok, nem politikusok, ügyvédek és stylistok, a bennünk lakó jóság és gonoszság szerint lennénk megkülönböztetve. De mivel nem így van, ezért vagy elfogadjuk, vagy kerüljük a nemkívánatos arcokat. Én utóbbi mellett döntöttem. Azok, akikről beszélek, nem tettek semmit, 10-20 év múlva a nevükre sem emlékszik senki. Csak kapcsolataiknak köszönhetően vannak a filmes világban, ahol ráadásul nagyon kártékonyak.

– Ez a festészetben, a képek eladásában nem így van?

– Ja, dehogyisnem! A megdöbbentő dolgok ugyanazok, csak a mélységük változik.

– Mi kell ahhoz, hogy jó képet fessen az ember?

– Nem tudom. Nehéz megítélni, hogy a Beri Aryság nélkül odafigyelnének-e a képeimre. Azt tudom, hogy a sikerhez nem kell a festő, csak egy olyan művészettörténész, aki a tehetős vásárlót meggyőzi arról, hogy 300 év múlva milyen sokat ér majd az adott kép. És kell hozzá egy galériás, aki bemondja azt az árat, amit megbeszélt előre a művészettörténésszel. Viszonylag elhanyagolható százalékban persze életben tartják a művészt is.

– Kemény szavak ezek…

– Ez az igazság. Nem baj, ha valaki megsértődik rajta. Szerencsére vannak kivételek, akikre az előzőek nem vonatkoznak, és tisztelem őket. Egyébként festményt nem számításból kell venni, hanem azért, hogy egész életemben csodáljam a lakásom falán. Leonardo szerint három dolog kell a sikerhez: egy intelligens ügynök; az élet egy másik területén sikeres, így nem lesz féltékeny a művészetedre és kifogyhatatlan a pénzből.

– Ne feledkezzünk meg a zenéről, hiszen az is élete meghatározó része. Miért csak hobbi?

– A zene lételemem. Azért tartom meg a hobbi szintjén, mert ha olyan bevételi forrássá válna számomra, mint a festészet, akkor meg kellene gondolnom, mitől válik széles körben eladhatóvá, rádióbaráttá, melyik két szót kell például a szövegben ezek miatt kicserélnem. A képeknél ezeket bevállalom, mert a festés számomra munka. Ha kompromisszumokat kellene kötnöm a zeneszerzésben is, akkor az nem lenne számomra többé öröm. Márpedig a zene a legnagyobb öröm az életemben.

– Mi lett volna, ha nincs Beri Ary?

– Beri Ary korábban született, mint Füge, de az biztos, hogy a rajongás, illetve a személyemmel kapcsolatos ellenszenves megnyilvánulások is az után kezdődtek, hogy a film végén kiírták a művésznevem. Ha állt volna mellettem valaki akkor, amikor Pestre kerültem, és azt mondja, ne filmezz, biztosan csellista leszel, hiszen már hét éve csellóztam. Az meg sem fordult a fejemben, hogy festőművész legyek, pedig a kisképzőbe jártam. Akkor azt gondoltam, a festészet unalmas. De ahhoz, hogy megtudd, nem így van, be kell menni a színházba, és fel kell emelni a bársonyfüggönyt, hogy lásd, milyen belülről az előadás. Mert kintről, a ruhatárból, a plakátot olvasva nem tudsz igazi véleményt mondani róla. Na, én 30 év után mentem be a színházba. És most örülök, hogy bent vagyok, és számos olyan kép van a fejemben, amit vétek lenne nem megfesteni.

– Berencsi Attila csalódott ember?

– Nem! Nagyon pozitívan gondolkozom. Ha valami gondot okoz, nem foglalkozom vele tovább, elengedem. És ami ennél is fontosabb: képes vagyok felejteni.