Szélesvíz - Mátyus Aliz szerkesztő a bőség zavarával küzd

- Hogyan alakult az a gazdag életpályája, amit magáénak tudhat? Mikor, milyen elhívásra lett író?

- Talán mindent az határoz meg, életem egész alakulását, a személyeset és a közéletit is, hogy egy különös házasságból születtem, és olyan történelmi időben éltem, amikor minden átrendeződött, mégpedig kétszer is. Földbirtokos unokának születtem, de anyai nagyszüleimnek negyvennyolc órát adtak, hogy összeszedjék, amit magukkal tudnak vinni, ott maradt Zalalövőn mindenük, házak, föld, állatok. Kántortanító gyerekként lettem apám második porontya, nem lehettem nem a kedvence, lánynak születtem és a bátyám egészen anyánké volt, úgy összeszoktak, mire apánk harminc hónap késéssel a megszületése után megérkezett az orosz fogságból. Első pályaválasztásom, sőt házasságom is apám színjátszó-rendezői tevékenységének volt köszönhető, ennyi elég is magyarázatnak, hogy saját magam és az emberek megfejtéséhez íróvá legyek, miután már szociológusként eligazodtam a nagy vonulatokban.

Mátyus Aliz a Napút folyóirat Gulág-gyerekek pályázatának díjazásán
Fotó: Tóth Csilla Ilona

- Ezért, hogy előbb írt szociográfiát, és azt követte a szépirodalom, a novellák?

- A novellákhoz kell az élettapasztalat. Úgy jó őket írni. Fiatalon a Corvin téri, akkor Művelődéskutató Intézetben kutatóként a Kelenföldi Textilgyár leányszállását ismerhettem meg, ehhez jó előtanulmány volt a pápai gimnáziumi 5+1-es oktatása a Pápai Textilgyárban eltöltött csütörtöki napokkal. Ebből írtam első szociográfiámat a Magyarország felfedezése sorozatba. Ezt követően találtam, a 70-es években egy zempléni falut, ami több könyvemhez kínálta az ismereteket és élményeket. Pusztafalu zsákfalu volt, sok különös dolog összejátszásának köszönhetően konzerválódott, életét először Maga-ura parasztok címmel írtam meg a Magvető Kiadó Gyorsuló idő sorozatában. A társszerző Tausz Katalin uradalmi cselédeket kutatott, s így könyvünkből a földet művelők - és általában az emberek - két szélső pólusa ismerhető meg. Tanulmányok és a Faluregény született még a hegyi faluról. Megismerhettem köztük a faluközösség megbecsülésének, elismerésének kö-vetkeztében öntudatosokat. Ahogy francia tanulmányútjaim során ilyennek találtam a breton parasztokat. A franciák is szeretik a múltjukban az ember jogos önbecsülését reprezentáló embertípust. Ilyen volt és maradt zala-lövői földbirtokos nagyapám is. Őt és mozgatóit én a pusztafalui parasztok által ismertem meg. Sokat köszönhetek nekik. Nagy-apánk nincstelenül is világossá tette nekünk, unokáinak, soha ki nem mondva, hogy az elvégzett munka,  a használható tudás gazdagít. És tartást ad. Pápai szoba-konyhás szolgálati lakásuk kicsike mérete nem-régiben lepett meg, ebben élni? Egy támfalra rajzo-lódtak ki a lebontott helyi-ségek nyomai. Lefényké-peztem.

- Milyen kötődése van Pápához? Milyen gyakran, mi célból jár Pápán?

- Pápa apám városa. A ház, amiben felnőttem és az ő szülőháza csaknem egymásra néznek a Somlai úton. Apai nagyszüleim tőlünk három házra, két amerikai munkavállalásból a 20-as években építettek beszállóvendéglőt, még államosítás után is a Mátyus-kocsma jövedelméből éltek. Nekem elég volt anyai és apai családom történetét ismerni, az maga volt a társadalomismeret. Külön érdekes tudás a szüleim, egy parasztgyerekből lett kántortanító és egy földbirtokos lány kapcsolatalakulásának története a háború idején. Apám, Mátyus Ferenc 1939-től, 19 esztendős korától katona Zala megyében, harcol a fronton, a Don-kanyarban, Zalalövőre kerül többször, több megbízatásban, megismerkedik anyánkkal, akit végül engednek hozzámenni feleségül. Anya már bátyánkat várja, amikor apánkat elviszik az oroszok. Pápára akkor érkezik haza a család, amikorra apánk felépít nekünk egy házat. Így születtem 1948-ban Zalalövőn, Pápa a felnevelő városom. Itt járom iskoláimat, a tanítóképzőben, a Jókai utcán az I. számú leányiskolában, a Petőfi gimnáziumban, a mai református gimnázium épületében. Amíg szüleim éltek, őket és testvéreimet látogattam. Egyetemista voltam, az ELTE bölcsész karán, az Eötvös kollégiumban laktam. Amint végeztem, arra a munkahelyre kerültem, a Corvin téren, ahonnan nyugdíjba mentem. Húsz éven át voltam főszerkesztője a Szín - Közösségi Művelődés című folyóiratnak, népfőiskolai tematikus számait ma is én készítem. Pápára egyébként nem magánemberként, a könyveim megjelenésétől könyvbemutatókra érkeztem.

- Miként támadt a Szélesvíz ötlete önben? Milyen nehézségei, örömei vannak a lap szerkesztésének?

- Az ötlet nem tőlem származik, Baloghné Uracs Marianna, a pápai Jókai Mór Művelődési és Szabadidőközpont igazgatójaként kérdezte meg tőlem, nem csinálnék-e egy folyó-iratot. Csak úgy vállaltam, ha pápaiak írják, illetve, ha a szerző pápai vonatkozásban szólal meg. A folyóirat 88 oldalas, évente két szám jelenik meg, tavasszal és ősszel. Most készül a hatodik szám. Nehézségem egyelőre annyi van a lappal, hogy mindig több az anyagom, mint amennyi belefér a számba. De ez is megoldódott, ilyen esetekben az írások a Pápai Művelődéstörténeti Társaság honlapjára (pmtt.hu) felkerülnek.

- Mire a legbüszkébb?

- Legbüszkébb arra vagyok, hogy negyvenesztendősen, amikor kiderült, hogy végre anya leszek, egy pillanatig se jutott eszembe, hogy bármi probléma adódhatna a késői szülésből. Így aztán végtelenül boldog kilenc hónapot éltem végig. Ennél még büszkébb is vagyok, mégpedig a fiamra. aki tanult Waldorf iskolában, elvégezte a Képzőművészeti Gimnázium bútorasztalos szakát és a Képzőművészeti Egyetem festő szakát. Tehát ezek mind mögötte vannak már. A művészet társadalomban betölthető szereplehetősége foglalkoztatja. Nyitott a társművészetek felé, most ez éppen a színház.

- Most mivel foglalkozik? Mik a tervei?

- Terveim egy népfőiskola megteremtéséhez kötődnek Pápán. Ha sikerül egy járási népfőiskolát megteremtetni, olyan tevékenységek alakulnak ki a város és a környező falvak között, amelyeknek köszönhetően megszaporodnak a személyes kapcsolatok, társaságok alakulnak, létrejönnek valamire szerveződő, tevékenységre vállalkozó közösségek. Egyelőre a Pápai Művelődéstörténeti Társaság reformkorból mára adaptált kaszinóiban, ebben a minden résztvevőjét egyformán aktivizáló együttlétben látom a lehetőséget, hogy az emberek egyre rutinosabban a beszédben, egyre jobban artikulálva elképzeléseiket, pontosítsák együttműködésre alkalmas terveiket és azokat meg is valósítsák. Ez vezet a népfőiskola bázisának megteremtéséhez. Miközben a résztvevők észlelik magukban a késztetést, és észreveszik egymásban az együttműködésre való készséget. Ebbéli terveim szoktak eltéríteni attól, hogy a ház ud-varán, ahol felnőttem, írjak. Ezen az udvaron nem kell, hogy folyóiratok várjanak tőlem írást, e nélkül is írni kezdek. De hajlamom szerint szeretem a társas elfoglaltságokat. És megtapasztaltam, hogy ha az ember gondol a saját hasznán túlra, több az öröme. Nem beszélve a megbecsültségéről. A kaszinókon az összegyűltek közös tudás- és tapasztalattárából merítünk. És micsoda kincsesbánya az!