Százévesen boldogan

Határozott mozdulattal húzza el a függönyt, simít egyet friss, csinos frizuráján, és elegáns kosztümszoknyáján, aztán mint egy fiatal nő, lehuppan a fotelbe. - Mit hozhatok maguknak? érkezik a gyors kérdés, és folytatja is, kávét, teát, vagy a hazai kalácsból, amit tulajdonképpen saját magamnak sütöttem közelgő születésnapom alkalmából, de azért hoztam belőle maguknak is, nehogy azt gondolják, na, ez az asszony még meg sem kínál minket! - nevet hatalmasat hibátlan, hófehér fogsorával, és már kanyarít is egy jókora szeletet az édességből, ami kifogástalan. Szüretre is sütök mindig pogácsát, diós, mákos kalácsot, úgy harminc embernek - jegyzi meg.

- Igyekeztem világéletemben jókedvű lenni, ugyanis azt látom, hogy maguk, újságírók, mindenkitől megkérdezik, aki már túl van a huszadikon, hogy mi a hosszú élet titka! Hát elmondom, a legfontosabb az optimizmus, a jókedv, hogy az ember elhiggye, a legmélyebb gödörből is van kiút! A jónak örülni kell, a rosszat meg el kell viselni, és adott helyzetből a lehető legjobban kijönni! - okít.

Hozzáteszi: pedig engem is megpróbált az élet, de mindig kapaszkodtam valamibe, vártam a háború végét, aztán örültem, hogy vége lett, aztán férjem, gyerekeim adtak erőt az élethez, boldoggá tett, hogy volt egészségünk, fedelünk, ennivalónk, mindig egymásba kapaszkodtunk, a család nálunk szent volt mindig is, tiszeltük a másikat, elfogadtuk hibáival együtt, sosem elégedetlenkedtem, pedig bőven jutott szűkölködésből is. Az urammal, aki Mávos tisztként dolgozott 1943-ban esküdtünk október 24-én, nászajándékba egy behívót kaptunk, a férjemet vitték is a frontra. Átvirrasztottam, éjszakákat, sírtam, imádkoztam érte, ugyanis orosz fogságba is került, de szerencsére túlélte. Aztán negyvenöt gyönyörű esztendőt töltöttünk el egymás mellett békességben, boldogságban. 88-ban halt meg betegségben, de számomra ő soha nem megy el, örökre itt él velem, a szívemben! - szomorodik el, majd folytatja: 44 augusztustusában megszületett az első fiam. Együtt laktunk a szüleimmel Pápán, többet voltunk óvóhelyen, mint napvilágon,. egyébként 45-ben március 25-től augusztus 30 -ig az oroszok laktak minálunk. Nem volt más választásunk, el kellett fogadni ezt a helyzetet, tudtuk, úgysem tehetünk semmit. ellene - beszélt a múltról Erzsébet néni.

Azonnal megjegyzi, tudják, a mai népek boldogtalanságának egyik fő oka, hogy sokat tépelődnek azon, amin nem kellene. ami felemészti az energiát, erőt! - Bizony a nehéz időkben mindig egy lépéssel tekintettem előre, arra figyeltem, éljük túl a háborút, tudjak enni adni a fiamnak, és térjen haza az uram! - avat be életfilozófiájába. Aztán megsárgult képeket tesz elém, közben elmondja, Pápán született, óvodába, iskolába zárdába járt, és ma is tisztán emlékszik a nővérek neveire.

- Kedvesnővér Xavéria volt, aki elsőben tanított - mutat egy kopott, régi képet. Említi, ő maga eleven, életrevaló gyerek volt, és jó tanuló, főleg magyarból és németből villogott ahogy fogalmaz.. Vallja, pedig soha nem törte össze magát a tanulásért, mégis szorgalmáért, tanulásért emlékplakettet kapott. - Nem értem, hogyan történhetett ez meg velem - veti közbe egy újabb jóízű nevetéssel. Aztán - folytatja-  tíz éves koromban eltörött a karom, csak fekete ruhát talált anyám, hogy rögzítse, így mentem iskolába. Úgy adódott, én mondtam el az ünnepségen a Trianont. Az apát láttán a fekete kendős karomat, megjegyezte a kedvesnővérnek, micsoda gyönyörű szimbólum! - alig bírtam ki nevetés nélkül, hiszen véletlen történt az hogy fekete kendővel kötöttük fel a kezem. Erzsébet néni zárdában járta ki iskoláit, aztán 18 évesen egy könyvelő céghez került, később a zárdába iskolagondnoknak hívták, ahonnan nyugdíjba ment. Mint mondja, kőkemény életet éltek, munkahelyük után a háztájiban dolgoztak, saját hús, zöldség, gyümölcs került a konyhára, miközben nevelték négy fiúgyermeküket.

Csima Lászlóné Erzsébet: világéletemben optimistán tekintettem az életre
Fotó: Penovác Károly

Erzsébet néni életreceptjei közül többször említi, hogy az életben a jónak örülni kell, és nem azt mondani, lehetne még jobb is! A rosszat el kellett viselni, a kihívások, nehézségek erősítenek. - Ne higgyék, hogy a munka rabja voltam, imádtam társaságba járni, drága urammal rengeteget báloztunk, szerettem a szép ruhákat, táncoltunk, kirándultunk, kerékpároztunk. Elmondja, tagja volt a Kárpát Turistaegyesületnek. Világéletében imádta az állatokat, a természetet, néhány éve még lovagolt Pécselyen.

- Szégyelltem nagyon, amikor már csak egy padról tudtam felülni a lóra, gondoltam, mit szól ez a fess lovász, mire ő: ennyi idősen ő már a lovat sem fogja megismerni! - nevettet meg újra. Erzsébet néni ma Pápán él, nyolc unokája, öt dédunokája van, minden márciusban alig várja, hogy mehessen a balatoni nyaralóba ahol novemberig tartózkodik. Imádja a Balatont, az úszást. Ellátja magát, és szívesen hívja kiadós ebédre övéit. Büszke arra, hogy életében nem vett be egyetlen tablettát sem, esküszik a napi egy deci balatoni borra, szenvedélye volt a kézimunkázás, a keresztrejtvényfejtés, a, kvízjáték, művészben, történelemben verhetetlen. Állítja, egyetlen rossz dolog van a száz évben, nehezen lát, pedig imád olvasni. Rengeteg barátnője van, velük sétál, beszélget. Búcsúzóul elénekel franciául egy versikét, amit még gyerekkorában tanult, És németül is tud, pedig soha nem tanulta a nyelvet.