Hujber Ferenc ismét nyakába veszi a világot

– Miután a közelmúltban többször lehetett hallani a magas vérnyomásáról, az önt kínzó stresszről, kimerültségről és szorongásról, adja magát a nyitó kérdés: hogy szolgál az egészsége?

– Noha a legjobb korban vagyok, idén lettem 40 éves, az egészségi állapotom nem túl rózsás. Az utóbbi időben felemésztettek a mindennapi traumák, a színházi próbák, a második gyermekünkkel járó – így mind több munkát igénylő – családfenntartás. Ősszel is pánikrohamok törtek rám, levert a víz, a szívem majd’ kiugrott a helyéről, emiatt bevonultam egy fővárosi kórházba. Az édesapám nemrég azt mondta, hogy az én habitusommal legfeljebb 50 évig lehet élni.

– Gyanítom, önnél kötelező lételem a pörgés

– Olyan magas fordulatszámon élek, hogy ki nem állhatom a langyos dolgokat. Mostanra megtanultam altatóval aludni – máskülönben éjjel egykor fent voltam: járt az agyam, folyton gondolkodtam. Azon kevés művész közé tartozom, aki legkésőbb tíz órakor ágyban van.

– Nem gondolt arra, hogy szakemberhez fordul?

– Legalább húsz éve keresem azokat a folyamatokat, amik révén megtisztulhat a lelkem és az agyam. Elsősorban gyógyítókhoz járok, most szivárványterápián veszek részt. Így nem pusztulok bele a fájdalmaimba. Más kérdés, hogy közben rájöttem arra, hogy rajtam csak egy valaki segíthet: saját magam. A múltam egy örvényhez hasonlít. Időnként beszippant és a mélybe ránt. Választanom kellett, vagy megőrülök és kikészítem a közelemben élőket, vagy meggyógyulok a mentális méregtelenítéssel.

Fotók: Penovác Károly

– Ezen kezelésekkel feldolgozhatók a múltban átélt traumák?

– Én hiszek bennük, tudom, működnek. Komoly megrázkódtatásokat őrzök magamban, amik a mostani életemre is kihatnak. Ezen túlmenően mindig a nehezebb utat választom. Egyszer hallottam, hogy egy képzeletbeli körben az emberek többsége jobbra indul el, ám én mindig – így eztán is – a másik irányt választom. Ezzel nem is lenne baj, a gond az, hogy állandóan vissza kell térnem a kiindulópontra, vagyis ide-oda ingázom. Emiatt hamar lemerülnek az akkumulátoraim.

– Volt öngyilkossági kísérlete, vásárolt érettségi bizonyítványt, másolt szakdolgozatot, de olvashattunk az alkoholproblémáiról és a nyitott házasságáról is. Vannak még titkai?

– Talán már nincsenek. Ám nem ez a fontos, hanem, hogy mindenkinek vannak gondjai, de ezt a legtöbben magukba zárják. Ha másképp volna, nem lenne szükség ennyi pszichológusra és pszichiáterre, a gyászjelentésekben nem 50-60 éves emberek szerepelnének. Mindenki attól fél, mit mond rá a másik. Én abban megyek tönkre, hogy akik ezeket a sokkokat magukban őrzik, időnként rám vetik magukat és azt mondják: „a dolgaidat tartsd magadban, s légy olyan, mint mi”. Erre mindig azt felelem, hogy nem, képtelen vagyok hazugságban élni. Ha a „kibeszéléseimmel” csak néhány embert változtatok meg, már nem hiábavaló a földi létem.

– Azért lett ilyen, mert már általános iskolásként érték megaláztatások?

– Nem volt vidám gyerekkorom, s az eltemetett emlékek néha felszínre törnek. Az osztálytársaim gyakran pokollá tették az életemet, olykor azt éreztem, az a bajuk, hogy élek. A magatartásproblémáim és a rossz tanulmányi eredményeim miatt nem mehettem gimnáziumba, örültem, hogy protekcióval felvettek szakácsnak. Ám a sorkatonaságkor is durva dolgokon mentem keresztül. Úgy vállaltam a szolgálatot, hogy a laktanyából kijárhatok az esti iskolába, hogy leérettségizhessek. Emiatt megutáltak a társaim, s próbáltak kicsinálni. Ez majdnem sikerült nekik, hiszen fél év után öngyilkossági kísérlettel szállítottak Győrbe. A sok szörnyűség hatására begyógyszereztem magam. Ha mindez nem lett volna elég, az új parancsnokunk válaszút elé állított, vagy az iskolába mehetek ki, vagy a színjátszótáborba. Utóbbit választottam, ezért nem lett érettségim. Persze az esti gimnáziumban rájöttem, hogy nekem más közegre van szükségem. Többre tartottam magam ugyanis annál, hogy az iskolára éveket pazaroljak. Inkább vettem egy érettségit. A diplomamunkámnak pedig egy húsz évvel korábbi dolgozatot adtam be, annak csak a címét változtattam meg. Hogy ez befolyásolta volna, hogy milyen színész leszek?! Szerintem az nem attól jó, nem attól kap szerepeket, hogy van-e diplomája.

– Mi a titka, hogy a karrierjét mégsem törték derékba ezek a botrányok?

– Nem vagyok sikereim csúcsán, mostanság nem tartozom a legfoglalkoztatottabb színészek közé. Sok színházi munkám van, ám a tévé- és mozifilmekből kezdek kiszorulni. Bizonyos körök kiadták rám a kilövési engedélyt. Nem ismerek olyan zsenit, aki valaha magasra jutott volna, s nem azon az úton járt, mint én. Sigmund Freud, Frankel Leó, vagy Leonardo da Vinci ebbe a sorba tartozik, persze én hozzájuk képest sokkal kisebb amplitúdóval mozgok. Lehet, hogy a művészetem idővel elveszik, de én az ő útjukat akarom járni. Nem állok be abba a sorba, amibe az emberek többsége. Az életről nem most kezdtem el így gondolkodni. Az embereknek az a bajuk, hogy pörögnek egy mókuskerékben, amiből nem mernek kilépni. Sokan értenek velem egyet, de mert a világ beállt egy irányba, a többség arra megy. Emiatt napi szinten érnek atrocitások. Így az energiaszintemnek csak a negyede jut az alkotásra és háromnegyede a védőpajzs felhúzására.

– Pedig azt gondolhatnánk, elégedett a pályafutása alakulásával

– Nem vagyok az, már csak azért sem, mert én nem Magyarországban gondolkodom, hanem világviszonylatban. Ezt az országot már kinőttem, nekem már nem jó itt. Képtelen vagyok azt a szabad életet biztosítani magamnak és a családomnak, ami szerintem normális lenne. Most családostul indulnék el és lehet, hogy sosem térünk vissza. Az emberek látják, hogy igazi vagyok, s talán hisznek is nekem. Tudom, jó úton járok, s nem azok a mérvadók, akik most gazembernek tartanak. Szeretném újra kipróbálni magam a határainkon túl. Persze ha beállnék a sorba, kihagyhatatlan lennék az itthoni filmekből, gazdaggá válhatnék, a csúcsokat ostromolhatnám, ám mióta kinyilvánítottam, hogy bizonyos politikai nézetekkel nem szimpatizálok, az addigi "mentoraim" levették rólam a kezüket.

– Kivándorol és megcsinálja a szerencséjét?

– Igen, ezt tervezem. Válaszúthoz érkeztem és mehetnékem van. Nem vagyok hajlandó megalkudni, ráadásul kitaláltam egy gondolkodásmódot, ami megérett arra, hogy nagyobb tömegek is hallják. Olyan helyen képzelem el a jövőmet, ahol az itthoninál kevesebb a korlát. Szerintem nincs annál rosszabb, mikor az ember a szakmájában nem megy előre, csak úgy elvan. Most verhetném a mellem, hogy a Valami Amerika milyen sikeres volt, szerepeltem a Jóban Rosszban és a Barátok közt című sorozatban, a Reggeliben műsort vezettem, több színpadi alakításomat is dicsérték, de én keresem az előrelépési lehetőségeket. Öt év múlva szeretnék forgatókönyveket írni – jókat, mert Magyarországon napjainkban rosszak születnek –, aztán igazi, komoly költségvetésű filmeket készíteni és azokban játszani. Szükségem van új kihívásokra, miközben meggyőződésem, hogy néhány év alatt bárki lehet világhírű.

– Nemrég született meg a második gyermekük, Noa. Mennyi időt tud a szeretteivel lenni?

– Természetesen nem szeretném elhanyagolni őket, a magam módján próbálom kivenni a részem a gyereknevelésből. Azonban az én életemben nem az a fő probléma, hogy mennyi időt tölthetek velük, hanem, hogy lelkileg miként érzem magam. Most pedig nem vagyok túl jól. Ezért is készülök külföldre, s ősszel már nem leszek itt.

– Feleségével, Tölgyesi-Khell Cynthiával válófélben voltak, de a vonzalom újra egymás karjaiba hajtotta önöket. Mit tanácsolna azoknak, akiknek a családi élete szintén vitáktól és veszekedésektől hangos?

– Azt, hogy soha ne adják fel önmagukat, mert úgy lefokozzák az életterüket. Abban a pillanatban, hogy megalkuszunk, mindent elveszítünk, amit a Jóistentől kaptunk. Nem hiszek a hagyományos párkapcsolatokban. Képtelen lennék papucsférjként élni. Kettőnk között most sincs minden rendben, de hát sosem volt az. Ilyen vérmérsékletű emberről, mint én, elképzelhető, hogy kiegyensúlyozott kapcsolatban él?! Képtelen vagyok a testi hűségre, így kezdetektől fogva – féltékenységek nélküli – nyitott házasságban élünk. S ez nálunk működik. Házasságunkban a legfájdalmasabb dolgokat is megbeszéljük egymással. Mivel továbbra is szerelmes vagyok a feleségembe, csak őt szeretem, együtt tervezzük a jövőt is. Persze abban, hogy most megint együtt vagyunk, az ötéves Noel fiúnknak is van szerepe. Körülöttem sosem működtek flottul a dolgok. Ha betérek egy közegbe, ott minden felbolydul, csontvázak dőlnek ki a szekrényből, hirtelen kiderül, hogy semmi sincs rendben. Az én szekrényemben semmi sem maradt. Valójában nem megosztom az embereket, hanem ráébresztem őket arra, hogy rossz úton járnak. Ezért egyes helyeken megölelnek, másutt viszont meggyűlölnek. Vállalom önmagamat, őszintén és gátlások nélkül állok az emberek elé. Nem az a célom, hogy a magánéletemtől legyen hangos a sajtó. Én csupán egy sokkal harmonikusabb univerzumban szeretnék élni. Azt gondolom, hogy titokban a többi színész is erre vágyik. Normális életet akarnak élni, de különböző okok miatt képtelenek erre. Meghasonlanak önmagukkal, nem véletlen, hogy egyetlen kollégával sem tartom a kapcsolatot. A barátaim kizárólag civilek.

– Jó az önnek, hogy folyamatosan megkérdőjelezik?

– Nem ígérem, hogy valaha is megváltozok. Engem az éltet, ha tudom, hogy kutatják, ki vagyok és mit csinálok. Örökös bizonytalanságot kívánok magamnak, hogy körülöttem soha, semmi ne legyen biztos. Ugyanolyan rezgést óhajtok magamnak, mint most, nem akarok kiégni. Ha netán mégis megnyugodnék, kérni fogom, hogy had feküdhessek egy koporsóba.