Reformáció

A Reformáció történelmi léptékű hatását senki sem vitatja. Mégis, a rá való emlékezés a mai keresztyénségen belül sem egységes. Míg a protestánsok okkal emlékeznek úgy rá, mint egyházaik szimbolikus születésnapjára, addig a római katolikusok okkal mutatnak rá arra, hogy a Reformáció valójában az addigi nyugati keresztyénség szakadását idézte elő.

Mindez történik egy olyan világban, ahol a korábban egyértelműen keresztyén társadalmak egyre inkább elveszítik keresztyén szellemiségüket. Míg a szakadást követő, ám egységesen keresztyén társadalmakban keresztyén felekezetek egymással vitatkoztak, addig mára gyökeresen megváltozott a helyzet, hiszen bizonyos szempontból a keresztyénség egésze, felekezettől függetlenül egy platformra került. Ma már nem az a kérdés, mint ahogyan a 16. században, hogy miként lehet üdvözülni, hanem az, hogy maga az üdvösség egyáltalán értelmes fogalom-e még? Ma nem az a kérdés, hogy milyen az Isten, hanem hogy egyáltalán van-e?

Ebben a helyzetben óriási a nyomás, hogy vajon a szekularizált világban, a szétszakadt keresztyénség képes-e mégis eredeti hivatásának eleget téve egységesen betölteni küldetését, azaz a megváltásról szóló örömüzenet hirdetését.

Ezért egyáltalán nem mindegy, hogy a mai keresztyénség egésze, felekezetektől függetlenül, közeledve az ötszázadik évfordulóhoz (2017), miként emlékezik a Reformációra. Érdemes talán a hangsúlyokat úgy elhelyezni, hogy azok ne a további eltávolodások, hanem sokkal inkább a közös bizonyságtétel felé egyengessék az utat.

A Reformáció eredendően egy egyházkritikai mozgalom volt az egy (katolikus) egyházon belül, amelynek egyetlen kérdése az volt, hogy a korabeli egyházi gyakorlat és tanítás vajon megfelel-e a bibliai elveknek. De a Reformáció eredeti szándéka messze nem az volt, hogy az egyház egységét megbontsa, s hogy ezzel létrehozzon a katolikus egyházon kívüli „más” egyházakat.

A Reformáció jelentőségéből semmit sem von le, ha ma visszatekintve kimondjuk, hogy bizony itt sajnálatos egyházszakadás történt. Mégis, ahogyan ez a történelemben gyakran előfordult már, ennek a sajnálatos eseménynek sokféle megtermékenyítő hatása volt Európa-szerte, s így hazánkban is. Gondoljunk csak a magyar kultúra és a Reformáció kapcsolatára. Arról a hatásról nem is beszélve, amely azért ott munkálkodott a katolikus egyházon belül is, s amelynek eredményét sokan éppen a II. Vatikáni Zsinatban látják.

A Reformációra való emlékezés nagy kérdése, hogy vajon ma a még kétségtelenül meglévő sok elvi különbség ellenére miként tudja az egyébként mindenki által vallott egy anyaszentegyház Isten Igéjének örömüzenetét tolmácsolni egy egyre kevésbé keresztyén társadalomban. Ez a keresztyénség jövőjének egyik nagy kérdése.

Személy szerint azonban az a meggyőződésem, hogy a keresztyénség jövője nem pusztán egyházi kérdés. A keresztyénség jövője mélységesen összefügg az európai közösségi identitás jövőjének alakulásával, s ezen belül mélységesen érinti a magyar társadalom belső szellemi-lelki formálódásának jövőjét is.

Ezért a keresztyén múltra, s ezen belül a Reformációra való emlékezés messze nem csak afféle hittankönyvbe, vagy történelemkönyvbe való téma, amelyhez amúgy az embereknek már nem sok közük van.

A közösségi emlékezetről van itt szó, amelynek a jelentőségét nem lehet eléggé hangsúlyozni. Mert nem lehet úgy országot építeni, ha nincs valamiféle minimálisan közös megegyezés a múltunkra nézve.