Lajkó Félix - A végtelen és névtelen hang

Lajkó Félix folyamatos készülésben él (Fotó: Penovác Károly)

- Egy fehér ló a hátán fekszik, patái az égnek ágaskodnak, s mellette Lajkó Félix hegedül. Ez a fotó lehet jelkép az ön életében?

- Több ilyen fénykép készült arról a lovasprogramról, amelyet Szilvásváradon Kappel Edittel, lipicai lókiképzővel csináltunk. Amúgy, lehet akár szimbólum is. Egyébként szeretem a lovakat.

- Könnyebb nekik muzsikálni, mint az embereknek?

- Ezt nem lehet összehasonlítani. A lovak érzékeny állatok, de közönség előtt koncertezni teljesen más.

- Milyen?

- Nem gondolkodom ezen. Persze, azt látom, hogy sokaknak tetszik amit csinálok, a siker az siker, de a zenének nem ez a sajátossága.

- Hanem mi?

- Azt nem lehet szavakkal megfogalmazni, leírni. Azért játszom, mert nem tudok másképp közel kerülni hozzá.

- Lekottázza a dalait?

- Nem. Amikor hangszerelnek egy egy számot valamelyik szimfonikus koncertre, akkor megteszik ezt. Nekem elég, ha hegedülök.

- Mi zajlik le önben egy koncerten?

- Komplikált dolog ez. Nem emlékszem mi történik velem, az ember egy más világba kerül, az ujjai és a feje között utaznak a hangok.

- Ösztönös transzba esés?

- Á, dehogy! A zenének játszom vagy a zene játszik nekem. Felesleges elemeznem ezt.

- Hogyan születik meg egy dal önben?

- Nem tudom. Ahogy az is kérdés, meddig lesz érvényes és maradandó, amit csinálok.

- De most fut a szekere.

- Igen, divatba jöttem.

- Mitől?

- Nem tudom, Rengeteg munka feltorlódik, folyamatos készülésben élek, helyt kell állni több területen, sokat utazom. Jönnek a koncertek, felkérések, ezzel, meg azzal játsszak, írjak zenét. Hol lovas program, máskor jazz, népzene, vagy komolyzene. Közben interjúk, stúdióbeszélgetések, fotózások.

- Hogy bírja, hiszen az a hír járja, nem kedveli az interjúkat.

- Ez csak legenda, de, ha lehet, kerülöm, hogy a középpontban legyek. Aki folyamatosan a tűzközelben akar élni, az megéghet.

- Ha én hegedülni akarnék tanulni Lajkó Félixtől, elvállalná ezt a feladatot?

- Nem gondolom magam hegedűművésznek és tanárnak sem. Meg mire tudnám tanítani? Csak a saját nótáimra. Az meg hülyeség.

- Nem tudna vagy nem akarna tanítani?

- Vannak, akik ezt nálam biztos jobban csinálják. Nem tudom elképzelni, beleélni magam egy ilyen helyzetbe, mert még nincs mit átadnom.

- Ezt komolyan mondja egy olyan művész, akit a Vajdaság Paganinijének hívnak?

- Az emberre ráaggatnak beazonosítható szavakat, skatulyákat gyártanak, kategorizálnak, mert így egyszerű, de nem foglalkozom ezzel, ráadásul Paganini nem is a kedvencem. Van ez a show világ, s most vele járnak különböző jelzők. Ami látványos, az már gyakran virtuóz és sokak szerint az jó. Pedig nem biztos, hogy mindig az.

- És ha önről mondják, hogy virtuóz?

- Ha a játékomat annak tartják, s elhiszik, hogy tudok zenélni, akkor nincs ezzel nagond, mert legalább a közönség elfogadja azt, amiben én mindig kételkedem.

- Mitől bizonytalan?

- Amikor az ember elér egy jó életszakaszba, akkor sem tudja merre megy majd tovább. Maguktól kialakulnak a dolgok, közben egyre jobban rájön, mit nem tud. Sok minden hibádzik abból, hogy milyennek is kell lennie a zenének. Fantáziában, hangban keresni kell azt, míg valahol egyszer talán megtaláljuk.

- Volt már ilyen érzése?

- Még csak most kezdődik velem minden.

- Az, hogy nyolc évet apa lett, mennyire változtatta meg?

- Biztos változtam, jól megvagyunk Lédával. Ő most fuvolázni tanul, majd kiderül meddig jut. Az sem baj, ha középszerű lesz, mert az végtelen nyugalmat ad az embernek. Sikeresnek lenni nem jelent túl nyugodt életet.

- Ön most nyugtalan?

- Nem vagyok az, de az emberre rányomkodnak felelősséget.

- Jól viseli?

- Igen, viszont azt is látom, állandó eufóriában élni sem lehet annyira jó.

- Azt tartják, hogy egy apának az első mesét kell jól kiválasztania, amit gyermekével megoszt, mert az meghatározó lesz egy életre. Ön mit mesélt először Lédának?

- A Hófehérkét mesélem neki hároméves kora óta. Mindig ugyanúgy, ugyan-azokkal a szavakkal.

- Semmi improvizáció?

- Régen találtam ki meséket, de a Hófehérke a mai napig állandó.

- És így alszik el a kislánya?

- Meg néha én is.

- Otthon a felesége kiszolgálja a művész urat?

- Sok terhet vesz le rólam, viszi a háztartást, gondozza az állatokat, biztosítja a hátteret, hogy nyugodtan készülhessek a koncertekre, a munkákra, de nem vagyok otthon sem művész úr. Viszem ki a szemetet, meg lapátolom a havat is, ha kell.

- Ha a beszélgetésünk végén egy hegedűhanggal kellene elbúcsúznia, melyiket választaná?

- Az ember fejében névtelenül és végtelenül ott vannak a hangok. Nincs idejük, meg kell keresni őket. Beethoven számtalanszor átírta a műveit, elégedetlen volt velük, vagy a kiadók miatt szinte soha nem fejezte be azokat. Ha most választanék egy hangot, s mire megpengetném, már lehet, hogy teljesen mást gondolnék róla.

- És ezért is mondhatják önről, hogy fura fazon?

- Biztos az is vagyok.

Lajkó Félix a vajdasági Topolyán született 1974. december 17-én. Hangszerei a hegedű és a citera. Zenekarával 1995-ben elkészítette az első saját albumát, amelyet azóta kilenc követett. A világ számos pontján koncertezett óriási sikerrel, improvizációra és népzenei motívumokra épülő zenéjével és hangszeres tudásával kiváltva a közönség és a kritikusok elismerését. Számos nagyjátékfilmben szerepelt. Alkotói munkásságát 1993-ban a Dresch Quartett-el közösen a Magyar Rádió Emerton Díjával tüntették ki először. 1999-ben megkapta a Magyar Művészetért díjat. 2005-ben a Magyar Köztársaság Tisztikeresztjével tüntették ki.