Ki kell beszélni a gondokat - Jajkiáltások, segélykérések a telefonban

- Még az 1980-as évek második felében hazánk első volt a világban az öngyilkosságok számával. Mára lekerültünk a képzeletbeli dobogóról, az ötödik helyet foglaljuk el: évente 2500-an dobják el maguktól az életet. Hozzánk is sok hívás érkezik ilyen krízishelyzetbe került emberektől - mondja Kiss Katalin, a 25 éves múltra visszatekintő Kapcsolat 96 Telefonos Lelki Elsősegély-szolgálat veszprémi csoportjának titkára.

- Kaptunk olyan hívást is, amikor már az illető bevette a gyógyszereket, bennünket arra kért, hogy kísérjük el a halálba...  Hosszúra nyúlt az a beszélgetés is. A többség a gondolat felvetése után fordul hozzánk, legyen az fiatal vagy idős. Öngyilkosságra készülő emberrel bátran lehet beszélni arról, hogy miként akarja végrehajtani tettét, mert a beszéd egyfajta cselekedet. Tehát beszélgetés közben úgymond megcselekszi tettét, ezzel kioltódik benne a feszültség. Általános igazság, hogy aki öngyilkos akar lenni, az nem meghalni akar, hanem csak máshogyan szeretne élni. Jó lenne, ha a hétköznapokban több figyelmet fordítanánk egymásra, mert ezekre az emberekre jellemző a váratlan hangulatváltozás - hirtelen kinyílnak vagy éppen mélyen bezárkóznak -, ugyanakkor konkrétan elhangzik, illetve céloznak arra, hogy öngyilkosok lesznek. Nem szabad az ilyen kijelentéseket kézlegyintéssel elintéznünk, jajkiáltásukat elengednünk a fülünk mellett, hanem ki kell faggatni őket a bánatukról, megkérdezni: miért gondolják, hogy ez lenne a megoldás? A mai világban, amikor olyan gyorsan el lehet veszteni állást, pillanatok alatt a társadalom perifériájára sodródhatnak emberek, családok. Jobb helyzetben vannak azok, akik előre tudják, hogy mikor mennek nyugdíjba, mert fel tudnak rá készülni. De mi van azokkal, akiket egyik napról a másikra tesznek utcára ebben a kritikus korban? Rájuk szakad otthon a csönd, nem találják a helyüket, a semmittevésben rájuk tör az én már felesleges vagyok életérzés. Ilyenkor arról szoktunk beszélgetni, hogy milyen munkalehetőség érdekelné őket, nézzenek körül a rokonságon belül, hátha kínálnak neki valamilyen elfoglaltságot. Van-e hobbija, amit eddig nem tudott űzni, unokái nevelésében milyen szerepet tudna vállalni? Az asszonyok, akik köztudottan nyitottabbak, könnyebben feltalálják magukat otthon is. Aki elveszti a párját, s egyedül marad, nagyobb odafigyelést kíván a családtagjaitól, ugyanis a másik halálát fel kell dolgozniuk. Jellemző ránk, hogy a halottainkról nem szívesen beszélünk, pedig a hangosan kimondott szónak ereje van. Egészen másként csengenek vissza a súlyos gondolatok abban, aki - így van ez a velünk történő telefonos beszélgetésekkor is - hallja a saját hangját, mint amikor csak magában forgatja a gondolatait, belül őrlődik.

A telefonos szolgálat veszprémi titkára hangsúlyozza: a félmondatokra kell rákérdezniük, hogy teljes képet kaphassanak a bajba kerültről. Nem tanácsokat osztanak, hanem közösen feltárják a megoldási lehetőségeket, hogy aztán a lelki támaszra szoruló maga döntse el, melyik úton megy tovább. A telefonálót egyenlő félként kezelik, ez alapelvük, az anonimitás és a titoktartás pedig kötelezi őket.

Így vannak a fiatalokkal is, akik szintén hajlamosak az öngyilkosságra. A kamaszokra jellemző, hogy bizonyítványosztás előtt végzetes lépésre szánják el magukat, vagy - jobb esetben - az öngyilkosságnak csak a gondolata foglalkoztatja őket. Noha hónapokon át tudták, hogy gyengén állnak bizonyos tantárgyakból, netán megbuknak, mégsem mertek előállni problémáikkal otthon, mert féltek a következményektől, ami korántsem a testi fenyítéstől való szorongást jelentette. Ebben a korban - mondja a szakember - meg kell tanítani őket arra, hogy vállalják tetteikért a felelősséget. Helytelen, ha a szülő mindent elnéz a gyerekének, különböző mondvacsinált igazolásokkal kimenti őt az iskolából, mondjuk dolgozatírások előtt. Mélyen felkavarják a lelküket szerelmi ügyeik, a vele járó keserű csalódások, amin nehezen teszik túl magukat, csakúgy, mint a felnőttek. Tudjuk, a tinik kívül-belül óriási változáson mennek keresztül. Ki vagyok én? - teszik fel maguknak számtalanszor ezt a kérdést. Szeretetteljes családra, sok beszélgetésre van szükségük, hogy a bizalmas otthoni légkörben bátran merjenek beszélni a lelküket gyötrő gondokról. A szülőnek legyen bátorsága ahhoz - a hitelesség érdekében -, hogy adott kérdésre azt mondja: nem tudom rá a választ.

- A leglényegesebb, hogy kibeszéljék gondjaikat: ne legyenek bizonytalan pontok az életükben! Mindenre találjon kiutat, s ismerje fel: van élet a szerelmi csalódások után is - folytatja Kiss Katalin. - A fiúk általában az öngyilkosság drasztikus, "férfias" megoldásával élnek, mint az akasztás vagy az ugrás. Itt a veszprémi völgyhídra utalok: évekkel ezelőtt már felmerült, hogy a legjobb megoldás az lenne, ha védőhálót szerelnének a viadukt alá, így értelmetlen lenne sokak próbálkozása. Gyanítom, pénzhiány miatt késik a megvalósítás. Ami a lányokat illeti, ők gyógyszerek után nyúlnak végső elkeseredésükben. Örülünk, ha sikerül lebeszélnünk őket, hogy ne dobják el az életüket. Egyszer egy asszony hívott fel bennünket, aki mondatfoszlányokban, suttogva beszélt. Éreztük, nagy baj van náluk. Lassan kiderült, a férj terrorizálja a családot. Azt javasoltuk neki, hogy  hívja fel a családsegítő szolgálatot meg a gyámügyeseket. Egy hónappal később üzenet érkezett tőle: köszöni a segítséget, az ország másik felében egy családotthonban helyezték el őket - immár távol a férjétől. Mi, magyarok, zárkózottak vagyunk, belülről rágjuk magunkat, miközben egyre mélyebb sebek keletkeznek a lelkünkön. Ha azt a tanácsot kapjuk, hogy forduljunk pszichológushoz, ingerülten rávágjuk, hogy nem vagyunk mi bolondok. Pedig, ha belegondolunk, sokat segíthetnek rajtunk a lélekgyógyászok, akik sajnos kevesen vannak.

Ugyancsak kevesen dolgoznak a veszprémi telefonos szolgálatnál, ezért ősszel tanfolyamra várják azokat, akik megfelelő empátiával rendelkeznek ahhoz, hogy az elkeseredett embereknek segítséget nyújtsanak, viszont vállalják az ezzel járó ingyenes képzést, vizsgát. Nyugdíjasokat is szívesen fogadnak, akik talán éppen ezzel a munkával kerülhetik el a feleslegessé válás érzését. (Jelentkezni lehet a lelkitelefonosszolgá[email protected] címen). Az önkéntesek fizetség nélkül dolgoznak, ráadásul a vidékről bejáróknak nem tudják kifizetni utazásaik költségét. Hogy akkor miért teszik mindezt? Vallják, ha csak egyetlen embert is sikerül megmenteniük, már teljesítették küldetésüket.

Az uniós szabályoknak megfelelően a szolgálat ingyen hívható - 116-123 - vezetékes és mobil számról az ország bármelyik részéből. Ugyanakkor még él a 88/422-205-ös szám is. A hívások költségét az egyesület állja, amelyet már csak a veszprémi önkormányzat támogat évi 500 ezer forinttal. De még ez is kevés ahhoz, hogy kifizessék irodájuk bérleti díját, rezsijét. Ezért hát kénytelenek kalapozni... Ígéretet kaptak a városházán, hogy a jövőben önkormányzati helyiséget kapnak, ha már ingyen dolgoznak másokért. A legfiatalabb munkatársuk 30 esztendős, míg a legidősebb 75. Tőle nemrég búcsúztak el 25 évi szolgálat után.