Beszélgetés a Magyar Érdemrend Lovagkeresztjével kitüntetett dr. Barsi Balázzsal

Államalapító Szent István király ünnepe alkalmából, a köztársasági elnök megbízásából Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere kitüntetéseket adott át a budapesti Szépművészeti Múzeumban. Katolikus papok és szerzetesek is kitüntetésben részesültek, köztük Balázs atya, aki több évtizedes oktatói tevékenységéért, a generációkat megérintő lelkiségi irodalom gazdagításáért a Magyar Érdemrend Lovagkeresztjét vehette át.

- Meglepődtem, hiszen egy ferences szerzetesnek úgy kell élnie, hogy még véletlenül se kapjon kitüntetést. Hát nekem nem sikerült - mondta mosolyogva Balázs atya. Majd a kitüntetésről, mint ajándékról szólt.

- Sok minden megfordult a fejemben, hogy méltó vagyok-e erre a kitüntetésre? Örülhetek-e neki? El kell gondolkodni mélyen, hogy méltó vagyok-e rá, elfogadhatom-e? Ha a feltoluló kérdésekre megtalálja az ember a végleges választ, akkor van egy régi bevált szó, amit az ajándékozás pillanataiban használhatunk: köszönöm. Azt gondolom, a köszönöm is lehet kitüntetés adott szituációban, kifejezhet emberi érzést, hálát, jó szándékot. Amikor a haldokló férj azt mondja feleségének, hogy köszönöm, az ott, akkor, nem lehet álságos. Ez őszinte megnyilvánulás, ami félreérthetetlenül egyetlen személynek szól, és kifejez mindent, ami fontos. Megvillant egy életet, és az ahhoz kapott hű társat, amit a haldokló ajándékként aposztrofál, és köszönetet mond érte. Az emberi beszéd eleve bizonyítja, hogy az embert Isten teremtette, mégpedig saját képére, ahogy a Szentírásban is olvashatjuk. Beszéddel mindent ki lehet fejezni, még a kifejezhetetlent is, erre vállalkozik a költészet. Az emberi beszéd egyik mély rétege a vallomás. A vallomás pedig lehet egyetlen szó is, adott esetben. Ez a köszönöm.

A szerzetesi életről is szólt Balázs atya. Úgy vélte, hogy az egy kívülálló számára, az ünnepnapokat leszámítva, rendkívül unalmas.

- Hajnalban kelünk, megyünk a közös imádságra, a zsolozsmára, aztán reggel a szentmise következik. Csend és nyugalom a társunk ilyenkor, nem mindjárt a hírek zuhataga, a kereskedelmi rádiók, tévék csevegése nyitja napunkat. Egy gyors reggeli után kezdjük a munkát. Várnak a levelek, amelyekre válaszolunk, vagy éppen tanulmányokat írunk. A délelőttök így telnek mindig, csendben, de munkával. Aztán ebéd előtt imaóra, majd a közös étkezés, ami után elmosogatunk, mivel alkalmazottak nincsenek. Ebéd után megint egy kis csend következik. Ahogy a reggeli az élet kezdetét is szimbolizálja, a dél ez élet delét. A délidő a lehetőségek mérlegelésével telik. Vajon megtettem-e mindent, amit akartam, vagy jól végeztem-e a dolgomat, nem bántottam-e meg másokat, illetve mi vár még rám a továbbiakban. Sokan érzik úgy életük delén, hogy ha félve is, de bele kell kapaszkodni Istenbe. Soha nem késő, aki nem találja, keresse kitartóan. A nap további részét dolgos délután, illetve az esti nagy imaóra, a vecsernye teszi ki. Nagyon korán visszavonulunk. Négyen vagyunk itt szerzetesek. Mindannyian Istennek szenteljük életünket, de nyilván nincs vérségi rokoni, testvéri kapcsolat köztünk, így meg kell találni a másik elfogadásának képességét. Ehhez a Krisztustól kapott szeretet ad segítséget.

Sokan a jó és a rossz küzdelmét két egyenlő erő harcának gondolják az ősi dualizmus elve alapján. Pedig a rossz a jó folytonosságának hiányából fakad, hangsúlyozta kérdésünkre Barsi Balázs.

- Isten nem tud egy másik Istent teremteni, ugyanakkor az embert formázta saját képére. Ha az embernek még mindig meglenne a hozzákapcsolódó köldökzsinórja, a paradicsomi állapot, akkor ennek a kérdésnek nem is lenne értelme. Jézus ugyan a szeretetet elhozta, de megmaradt a korábbi állapotból az egyensúlyvesztés. Hogy az ártatlan ember miért szakadt el Istentől? A bukott angyalok csábítására. Ez kinyilatkoztatás, mégpedig az ember bukását illetően. Ez Isten utolsó szava. Ezt el lehet fogadni, és élni vele, de megfejteni nem lehet, nem vagyunk elég erősek hozzá, mondta Jézus az utolsó vacsorán. Fontos, hogy a keresztény ember nem tud többet a világról, mint más, de ismeri az Istenhez vezető utat. A rossz valahol mindig azt jelenti, hogy az ember el akar szakadni Istentől. Aki felismeri ezt az igazságot, már jó úton jár. Gyakran mondom, hogy az ember biológiai szempontból lehet ugyan rokona az állatvilágnak, de az Én, vagyis az a személy, aki beszél, és aki szabad, nyilván nem az. Darwinnak talán igaza van, mint természettudósnak, de filozófusként megbukott. Az ember teste, pszichéje természettudományosan leírható, de a személye soha, hiszen az szabad és nem lehet ilyen vizsgálódás tárgya. Erről a szabadságról csak a szavak segítségével adhatunk és kaphatunk információt.

Néha nagyon nehéz eligazodni a világban, Európában és hazánkban is. Az értékrendek nem egyértelműek, mint ahogy az igazodási pontok sem. A ferences szerzetesnek erről is van véleménye.

- Nekünk a világ ott kezdődik, hogy család, Magyarország, majd Európa és az emberiség. Nyilván ha előttem esik össze egy afrikai polgár, azonnal segítségére sietek felebaráti szeretetből. A dolgok rendje szerint először a saját családom, és nemzetem felé kell, hogy megnyilvánuljon a szeretetem. Aki nem így tesz, és világpolgárként mindenkivel törődik, saját hazájával nem, vagy azt akár el is árulja, az tulajdonképpen rendetlen. Ez ma hazánkban is fellelhető. Sok fiatal fordul meg nálam lelkigyakorlaton. Azokat a ragyogó arcokat látva, mindig az jut eszembe, hogy itt van, létezik egy jobb, másik Magyarország is. A nevelés, a nemzeti érzés különösen fontos. Jó, hogy belekerült végre az alkotmányba is. Három évig éltem Franciaországban, naponta tízszer hallottam a legkülönbözőbb helyzetekben, hogy ez francia. A büszke megnyilvánulásra mégse mondta senki, hogy ez meg mit franciáskodik?, míg nálunk hasonló helyzetben magyarkodással címkéztek hazájukat szerető embereket. Pedig a saját nemzetem (családom) felé megnyilvánuló szeretetem nem irányul senki más ellen. Akkor meg miért gond? Vannak még értékeink szerencsére, mind hazánkban, mind a világban. Egyre többen keresik Istent és a hozzá vezető utat, ami reményt adhat mindannyiunknak. Mert önállóan csak a jó létezhet, és az ehhez szükséges szeretet is adott ehhez, nem kell érte se utazni, se szenvedni. Csak fel kell ismerni a benne rejlő lehetőséget.

Barsi Balázs 1946. január 5-én született Sióagárdon. 1960-64 között a győri bencés gimnázium diákja volt, 1964-ben lépett be Szent Ferenc rendjébe. 1965-72 között teológiai tanulmányokat folytatott Budapesten, a Ferences Hittudományi Főiskolán, valamint ezzel párhuzamosan egyetemi hallgató az ELTE Bölcsészettudományi Karán, ahol magyar-orosz szakos középiskolai tanári diplomát szerzett. 1997-ben átvételét kérte a Szűz Máriáról elnevezett Ferences Rendtartományba. A sümegi rendházba helyezték, ahol lelkigyakorlatos központot hozott létre. Később rendi tanácstaggá választották, és kinevezték a sümegi kolostor elöljárójává. Számos írása, könyve jelent meg az elmúlt években, kifejezetten termékeny szerző. Műveiben fellelhetők lelkigyakorlatos és konferenciabeszédek, elmélkedések, szentírás-magyarázatok, liturgikus tárgyú művek, önéletrajzi jellegű művek, reprezentatív kiadványok, fordítások.