Az Astellas-díjas mentőtisztnek minden nap új kihívás

Találkozásunk olyan mentősre sikeredett: az érkezés előtt pár perccel még beszéltem vele telefonon, de mikor befordultam a mentőállomáshoz vezető útra, és szembejött velem egy szirénázó mentőkocsi, már sejtettem, hogy várnom kell a riportalanyra. Kollégái közölték, hogy "vonulnia kellett", de csak a közelbe ment, várható, hogy 20-30 perc múlva visszatér. Így is történt, a riasztás valóban az egyszerűbb esetek közé tartozott, egy idős nénit szívritmuszavar miatt kellett ellátniuk és kórházba szállítaniuk.

Imre Sándor mentőtiszt, ez a beosztás afféle magyar találmány. Mivel kevés az orvos, mentőápoló és mentő szakápolói képzés mellett megindították a főiskolai, mentőtiszti képzést. Itt nagyon komoly szinten oktatnak anatómiát, gyógyszertant, élettant, kórélettant. A mentőtisztnek alig valamivel kisebbek a jogosítványai a mentőorvosénál: az életmentő készülékek használata mellett infúzió alkalmazásáról, gyógyszerezésről is dönthet.

A mentők életével, munkájával már gyerekkorában megismerkedhetett, mert édesapja a sümegi mentőállomáson garázsmesterként dolgozott, érettségi után mégis műszerésznek tanult. Édesapja csak ekkor tanácsolta neki, dolgozzon a mentőknél, az biztos jövőt jelent, "mert beteg ember mindig lesz". Miután elvégzett egy tanfolyamot, 1991. július elsején lépett szolgálatba Ajkán. Azt a napot, amíg él, Imre Sándor nem felejti el.

Kezdte egy motorbalesettel, majd családi veszekedéshez vonultak, ahol fejsérültet láttak el. Következett egy gerincsérült férfi, aki leesett a cseresznyefáról. Mire értementek, a hozzátartozók már beleerőszakolták egy Ladába, elvitték a háziorvoshoz. A beteg eddigre már egyáltalán nem tudott mozdulni, nyilvánvalóan elszakadt a gerincvelője. "Bevákuumozták", azaz vákuummatracra helyezték, utána tudták elszállítani. Az első napot egy tüskevári vonatbaleset "koronázta meg", ahol a sérültnek a mozdony levágta a bal combját, amit lepedőbe csavarva, külön tettek be a mentőbe.

Ma is emlékszik rá, Nagy Sanyi volt akkor mellette a sofőr. Azt mondta neki: "Öreg, ha kibírod ezt az éjszakát, itt maradsz a cégnél." Igaza lett, azóta dolgozott más mentőállomásokon is, de visszakerült Ajkára, a szakmában maradt. Végigjárta a "szamárlétrát", dolgozott, tanult, megszerezte az általános ápolói, az asszisztensi, a mentő szakápolói végzettséget, amit a mentőtiszti főiskolával fejelt meg.

Voltak ugyan emlékezetes esetei a két évtized alatt, hozzáedződött a szakmához, meg a szakma is hozzá, de nem a nagy "sztorik" tartják itt. Egészen egyszerűen megszerette, amit csinál, értelmet, célt lát a munkájában, naponta érezheti, hogy "van miért élnie". "A munka feleséget is adott neki, aki az ajkai kórház sürgősségi betegellátó osztályán orvosként dolgozik. A házassága éppolyan harmonikus, mint viszonya a munkához. A feleségemmel esténként meg tudjuk beszélni a közös ügyeket, az egészségügy összeköt minket" - mondja. No meg persze a négy- és a hatéves kislányuk, illetve kisfiuk.

Van azonban valami a munkájában, amihez az évek múltával sem tud hozzászokni: ezek a gyerekbalesetek, a kisgyerekek halála. Tavaly májusban egy kutyaharapásos esethez is ő vonult, mikor kiértek, már látszott, hogy a kicsinek az élettel össze nem egyeztethető sérülései vannak, mégis megpróbálták az újraélesztést: "Ilyen esetben a lehetetlent is meg kell kísérelni, nincs elveszett eset".

Az Astellas-díjra dr. Czirner József, az Országos Mentőszolgálat regionális orvos igazgatója és Kiss Attila, a Veszprém Megyei Mentőszolgálat vezető mentőtisztje javasolta. A szakmai méltatás mellé a jelöltnek kellett bemutatkozást, ars poeticát írnia. Ebben Imre Sándor úgy fogalmazott, "itt nincs két egyforma kivonulás, minden nap újabb kihívást jelent", de a legnagyobb a vörösiszap-tragédiához köthető.

Azon az emlékezetes napon éppen nem volt szolgálatban, otthon, Nemeshanyban hallotta az ismerősöktől, Kolontárnál átszakadt a gát, és megindult a vörös áradat. Azonnal kocsiba ült, ment arra, amerre az iszapár pusztított. Mire Devecserbe a várkerthez ért, ott már két méter magasan hömpölygött az iszap. Itt találkozott a tüskevári mentőkkel, és azonnal "szolgálatba helyezte magát". Mint a mentésben tapasztalt ember, tudta, a lúg szörnyű sérüléseket okozhat, ezért még a kórházba szállítás előtt szükség lesz egy gyűjtőhelyre, ahol megkezdhetik az ellátást, lemoshatják az emberekről a maró anyagot. A tüskevári kollégák hasábrádióján érintkezésbe lépett a veszprémi központtal, velük egyeztetve elkezdte megszervezni a mentést, a várkastélyban működő idősek otthona kápolnáját jelölték ki gyűjtőhelynek, itt végezték el az elsődleges ellátást. Órákig, addig tartotta a frontot, míg a hivatalos szervek át nem vették a munkát. "Próbáltam uralni az uralhatatlant" - emlékszik vissza. Este hétig még itt segített a mentésben, aztán ment szolgálatba, hogy hivatalosan, mentőtisztként vegyen részt a biztosításban.

Az ajánlás és az ars poeticájában leírtak alapján Imre Sándor az országban egyedüliként vehette át az Astellas-díjat az egyéni helyszíni sürgősségi ellátás kategóriában a Művészetek Palotájában, a Semmelweis Egyetem egészségtudományi diplomaátadóján. A díjat öt éve alapították, ezalatt 18 orvos és 33 egészségügyi szakdolgozó vette át, és került ezáltal a szakmai nyilvánosság fókuszába.