Szinkron, a színfalak mögötti művészet

- A külföldi filmekhez kapott szövegkönyvet a dramaturgnak kell lefordítania, hogy az szöveghű legyen,  tükrözze a film hangulatát, és a legtalálóbb szavakat adja a színészek szájába. Sokszor műfordítás szintjén kell dolgozniuk. Nagyon szerettük a rímhányó Romhányi Jóska fordításait a rajzfilmekben, ő szellemesebb szövegeket írt az eredeti angolnál. Régen több szűrőn ment át a szinkron, míg végül a teljes stáb együtt nézte végig a filmet. Volt, hogy még ezek után is javítottunk. Egy-egy játékfilmen általában öt napig dolgoztunk. Ma egy nap alatt végeznek a munkával.

Miklai Máriának a háttérben az volt az egyik fő dolga, hogy a színészekkel egyeztessen, ami 15-20 éve nem volt könnyű feladat mobiltelefon híján. Máig emlegeti az Apokalipszis most című nagy sikerű filmet, amelynek a szinkronszereplőit egy éjszaka alatt kellett összetoboroznia, mert két nap múlva vetítették. Büszke arra, hogy olyan nagyságokkal dolgozhatott együtt, mint Páger Antal, Csákányi László, Básti Lajos, Latinovits Zoltán, Mádi Szabó Gábor.

- Amikor Sinkovits Imre megjelent, csodálatos aurájával megváltoztatta a hétköznapot. Tisztelettel és hódolattal fordultak a férfiak az akkor már 80 éves Tolnay Klárika után, amikor Sziasztok! felkiáltással megérkezett. A jó kiállású Somogyvári Ruditól meg minden lánynak megremegett a lába... Bujtor Pistáról köztudott volt, hogy legalább fél órát kell rá várni. Utóbb mindig előállt valamilyen mesével. Vele történt, hogy jött fel a balatoni hétvégi házából, ahol az előző napon iszogatott egy társasággal. A rendőr leintette a sztrádán, s már nyúlt a kocsi ajtajához, hogy kinyissa, amikor Pista rászólt: "Isten áldja meg magát, nehogy kinyissa, mert kiesek!..." A rendőrautó hozta fel a filmstúdióba, ahol zseniálisan dolgozott. Jó színész, remek barát volt. Az egyik nyáron kétségbeesetten fordultam a balatoni vízi rendőrökhöz, amikor Zenthe Ferit nem tudtam utolérni, ugyanis a hajóján lakott. Tudnom kellett, hogy kit mikor, melyik kocsmában, sörözőben vagy éppen a Fészek Klubban hívhatok telefonhoz, továbbá, hogy melyikük feleségének nem szólhatok a gázsi nagyságáról. Annak idején tisztességesen kerestek ezzel a munkával. Egy Kossuth-díjas színész 100 ezer forintot is zsebre tehetett pár napos szinkronizálással. Mások tarifája 20 ezernél kezdődött. Ma már nincs ennyi pénz ebben, ezért néhányan nem vállalnak munkát.

A gyártásvezető nem számolta össze, de három évtized alatt közel tízezer film szinkronizálását szervezte meg.

- Annak idején ragaszkodtunk ahhoz, hogy ne külön-külön vegyük fel a hangokat, hanem a mikrofon mögött egyszerre legyenek ott a színészek, mert együtt jobban bele tudták élni magukat a jelenetekbe: igazi hangulatot teremtettek. A Rocco és fivéreiben összeakaszkodtak a stúdióban, s kisebb ütések is elcsattantak. A Rómeó és Júliánál le kellett állnunk, mert Szemes Mari - ő volt a dadus hangja - alig bírta abbahagyni a zokogást. Valójában három műszakban dolgoztunk, mert sok volt a film, a színészek se mindig értek rá. A 120-200 részes filmekhez többnyire szabadúszó művészeket kellett keresnem, akik jobban ráértek. Volt, aki azért szállt ki egy idő után, mert vidékre szerződött, más elhunyt vagy beteg lett - ilyenkor más után néztem.

Miklai Mária, aki megkapta a Magyar Köztársaság kiskeresztjét magas színvonalú munkája elismeréseként 1991-ben, elmondta, hogy néhány külföldi filmstúdió hangmintákat kért tőlük, mert kíváncsiak voltak, hogy ki lesz a világsztárjuk magyar szinkronja. Egyszer már a 99. mintát küldték ki Amerikába, mire a producer áldását adta a munkára. (A tengerentúlon számítógép választotta ki a nekik leginkább megfelelő hangot. A Clint Eastwood-Reviczky Gábor párosnál is ők kérték fel a magyar művészt.)

A fővárosból hét éve a csendes faluba költözött Máriát zavarja, ha beszédhibás színészeket is foglalkoztatnak, mert bizony a betűtévesztésekkel megváltoztatják a szavak értelmét. Azon viszont még jobban felháborodik, amikor a film drámai jeleneténél mondjuk egy intim betétes reklámot vágnak be. Szerencsés, mondja, ha a "szinkronmunkások" neve a film elejére kerül, mert a végén a kereskedelmi tévék levágják azt a reklámok miatt.

- Sok pénzt kerestem egykoron a bal lábammal... - mondja nevetve csodálkozásomon Mária, majd így folytatja: - Tagja voltam több mint harminc éven át a "zörejbrigádnak". A lépéseket egy lábbal léptük ki, így erőteljesebbnek hatott a szereplő járása. Félbevágott kókuszdiót csapkodtunk össze, ha a lovak patáinak dobogását utánoztuk. Amikor elsüllyedt a filmben a tengeri hajó, mi vízzel teli gyerekfürdőkádban tapicskoltunk. A sárban való dagonyázás hangját úgy készítettük, hogy nejlonfóliára tett, beáztatott újságpapírban lépkedtünk. Amikor a nyílvessző recsegve tépte szét a harcos mellkasát, akkor kést döftünk egy káposztába vagy dinnyébe. De utánoztam ló hangját is: igazi hámot akasztottak a nyakamba, azt ráztam a mikrofon mögött. Amikor a filmben leengedik a redőnyt, mi egy botot húztunk végig egy régi típusú, redőnyös irattartó szekrényen. A tömegjelenetek szinkronját felvettük 15 emberrel, majd a technikával megsokszoroztuk a hangjukat. A zörejekre ma már "konzerv" hangokat használnak a stúdiók. Ez az olcsóbb, de korántsem művészi színvonalú.

Miklai Mária reméli, hogy idővel nem a pénzen múlik ennek a munkának a minősége.