A Halottak Napján a többség már nem gyászol

Miközben egy szerettünk elvesztése alapvetően változtatja meg az életünket, igyekszünk úgy tenni, mintha a gyász egy kellemetlen epizód lenne, amin minél gyorsabban és zökkenő mentesebben túl kell lenni. Ezt diktálja a kultúránk, amelyben az elmúlás tabu. Az élet végessége erősen kilóg az egyre jobban komfortosított és leuralt életünkből, ráadásul az eredetileg a veszteség feldolgozását segítő rituálék ma már sokkal inkább csupán gépies cselekvések sorozatai, mintsem megélt, valós élmények. Bálint Bánk pszichológussal beszélgettünk.

- Fontos különbséget tennünk a gyász és a Halottak Napja, mint kegyeleti rituálé között. A gyász pszichológia meghatározása szerint a szerettünk elvesztése miatti fájdalom, ami nem feltétlenül jelent halált, hiszen egy elválás, egy szerelem megszűnése is veszteség, ezek szintén gyászreakciót váltanak ki. A Halottak Napján a többség már nem gyászol, inkább részt vesz a rituáléban, aminek az az egyik lényege, hogy megengedi olyan érzelmek kinyilvánítását, amit egyéb helyzetekben nem igazán tolerál a kultúránk.

- A nyilvánvaló hárításon túl, ön szerint mivel magyarázható, hogy a jelen kultúránk a korábbiaktól eltérően radikálisan elutasítja az elmúlást, arról nem hajlandó tudomást venni, a haldoklókat izolálja?

- Igen, egyértelmű: az ismerősünk vagy szerettünk halála szembesít minket a saját végességünkkel, törékenységünkkel, ez elég erős motiváció arra, hogy minél előbb túl akarunk jutni mindezen, hogy újra eldughassuk a tudatunk egy biztonságos, ritkán látogatott helyére ezt a tudást. Ezért hárítunk. De van egy másik vetület is. Büszkék vagyunk arra, hogy mindent tudunk kontrollálni, igyekszünk mindent az uralmunk alá vonni, a fogantatást, a szülést, az időjárást, még a természeti katasztrófákat is. A halál ebből durván kilóg, nem tudunk vele mit kezdeni, gyógyszerekkel, orvosi eljárásokkal esetenként ugyan képesek vagyunk valamelyest késleltetni eljövetelét, de egyértelmű az elmúlás felett semmiféle hatalmunk nincs. Ez nem illik a képbe, az emberiség nem akarja tudomásul venni, hogy nem képes mindent kontroll alatt tartani, képtelen elfogadni, nincsenek mindenre garanciák. Rövidtávú szempontok szerint éljük az életünket, és így működik körülöttünk a világ is, ez irányítja a mindennapokat, ebbe aztán nem fér bele, hogy zuhog az eső, akkor, amikor nekünk ehhez nincs kedvünk, a halál meg aztán teljesen idegen test ebben. Szembesülni az elmúlással nagyon gyötrelmes, megélni egy kapcsolat elmúlását, a szakítást, az is az, mindezt megpróbáljuk elhárítani és siettetni a lezárását. Ezzel sokat ártunk magunknak.

- Mire gondol?

- Minden erőnkkel azon vagyunk, hogy a veszteséget ne szenvedjük meg, azonnal találjunk valami vigasztalást, és erre ösztönöz minket a környezetünk is. A krízisek elkerülhetetlenek, mindenkinek előbb-utóbb szembesülnie kell ezekkel. A személyiségünk csak úgy fejlődhet, ha ezeket megéljük. Egy szerettünk elvesztése, akár halál, akár szakítás miatt, egy jelentős változás az életünkben, nem tehetünk úgy, mintha mi sem történt volna. A gyász nem csak a történtek feldolgozására szolgál, hanem a krízis utáni új életstratégiánk felépítésére.

- Miért üresedtek ki azok a rituálék is, amelyek ebben segíthetnének?

- Minden fel van gyorsítva, az ünnepek, a rituálék, még a születés is. Az állapotosság kilenc hónapig tart, de már minden tudással rendelkezünk ahhoz, hogy akár a hatodik hónapban megszülethessen a baba. Mindent felgyorsítunk, mindennek meg akarjuk határozni az ütemét, tervezhetővé akarunk tenni mindent, csakhogy a lelkünket nem tudjuk felgyorsítani, ezért aztán kimaradunk, lemaradunk ezekről a történésekről, fizikálisan jelen vagyunk, de lelkünkkel, érzelmeinkkel nem tudjuk felvenni a tempót. Én óvatosabban fogalmaznék: újra meg kell tölteni tartalommal ezeket az eseményeket, mert valóban fenn áll a veszélye, hogy teljesen elvesztik jelentőségüket. A társadalom, a szűkebb környezet kis időre ad felmentést a gyászra, aztán elmúlik az első egy-két hét és azt látjuk, minden arra ösztökél, hogy visszatérjünk a korábbi életmenetbe, mennie kell tovább az életnek, minél gördülékenyebben, holott ez nem lehetséges. Nem véletlenül beszélünk gyászévről, a trauma megéléséhez idő kell. Ezt is felgyorsítottuk, holott a legnagyobb trauma az életünkben a szerettünk elvesztése. A pszichológia sokáig azt vallotta, hogy a trauma feldolgozható, ma már tudjuk, vannak bizonyos halálesetek, amik feldolgozhatatlanok.

- A gyász valójában önsajnálat, nem?

- Magunkat sajnáljuk, igen. Ráadásul van egy bűntudat és lelkiismeret furdalás, hogy a halál megelőzhető lett volna, mi mulasztottunk. Ezek a gondolatok abból a reményből táplálkoznak, hogy tudjuk irányítani az életet. Nagyon nehezen ismerjük el, hogy végesek a lehetőségeink.

- Azért menekülünk a gyász elől, mert abba a teljes személyiségünket kell bele adni - tartotta Polcz Alaine, aki egyebek mellett következetesen állította, hogy meg kell tanulnunk gyászolni. Egyetért?

- A halál évszázadokon át természetes része volt a mindennapoknak, így az erről való tudás beépült a tudatba. Az emberek nem egy kórház eldugott szegletében, hanem otthonukban haltak meg, az elmúlás folyamatát végig követte a környezetük. Az élet eleje is otthon kezdődött, és ott is ért véget az élet. Ma ez koránt sincs így, ezért tudatosan foglalkozni kell ezzel. Igen, tanulni kell a gyászt.

- Polcz Alaine azt is vallotta, hogy a halál csak az érzékszerveink pusztulását jelenti, a lélek tovább él, sőt az itt maradt hozzátartozók alkalmanként kapcsolatot tudnak teremteni vele. Mindezt helytelenül hallucinációnak nevezzük, holott ezek valós találkozások. Érdekelne a véleménye.

- A pszichológia, mint tudomány nem foglalkozik a lélekkel, azt nem tudja megragadni és vizsgálni. A pszichológia szerint az említett jelenség hallucináció. Az más kérdés, hogy vannak emberek, akik saját élményként megélnek olyan jelenségeket, amelyek a földi dimenziókban nem magyarázhatók meg. Nekem is vannak ilyen tapasztalataim, de ez már egy másik beszélgetés tárgya.