Borgulya István: Ha kimondtam a nevem, tudták, ki vagyok

Milyen érzés hamarosan betölteni az ötvenet?

– Mostanában gyakran eszembe jut, hogy nagyon elszaladt az idő. Hihetetlen számomra, hogy hamarosan ötvenéves leszek. Kimondani sem szeretem… Lehet, hogy még negyvenkilenc maradok egy pár évig. Furcsa, de el kell fogadni, hogy most már úgymond „az utolsó rész” jön.

Sztár volt a Honvédban, amellyel bajnok és kupagyőztes lett. Elégedett azzal, amit elért?

– Igen, elégedett vagyok. Nem tudom, de lehet, hogy benne maradt egy kicsivel több a pályafutásomban. Talán, ha másképpen csináltam volna egy-két dolgot, vagy jobban odateszem magam játékosként és nem visz el az élet. Ki tudja? Azonban összességében nem lehetek elégedetlen, hiszen közel 300 mérkőzést lejátszottam az NB I-ben, futballista voltam, bejártam a világot. Nagy és fontos gólokat lőttem sok néző előtt, ami örömet okozott nemcsak nekem és a csapataimnak, hanem a szurkolóknak is. Nagyon sok fiatalnak ez az álma. Ráadásul van két gyönyörű gyerekem, akikre nagyon büszke vagyok. A sors egyébként megóvott a sérülésektől, a bajtól, hála Istennek. Bátran mondhatom, jó életem volt labdarúgóként.

Hogyan lett labdarúgó?

– Egy iskolai felmérés után a Vasas leigazolt, ott figyelt fel rám Bursi Gabi bácsi. Neki nagyon sokat köszönhetek, ő adta meg az alapokat, ő szerettette meg velem a futballt. Érdekes tény, de Gabi bácsi szintén edző fia indította el a fiaimat is. A piros-kékek után a Honvédhoz kerültem, Tichy Lajos vitt át egy edzőmeccs után. Úgy érzem, Kispesten kiteljesedtem, sokat játszottam, szép pályafutást tudhatok magaménak. A Honvéd színeiben mutatkoztam be az élvonalban.

Abban az időben menő volt focistának lenni?

– Igen. Habár inkább úgy mondanám, hogy jó érzés volt. Az is, ha netán megismertek például az utcán vagy bárhol. Ha kimondtam a nevemet, tudták, ki vagyok. A futball a legnépszerűbb sportág a világon, nagyon sokan kísérik figyelemmel. A maiak is ugyanúgy ismertek, de ami valóban örömteli, az az, hogy hiába vonultam vissza tíz éve, a mai napig megkérdezik tőlem: „Nem te vagy az a focista?” Ez jólesik.

Futballista család volt az önöké? Támogatták a szülei?

– Teljes mértékben támogattak. Apukám az edzéseken és a mérkőzéseken ott volt. Végig segítettek a szüleim, és ez a mai napig így van. Számomra ez nagyon sokat jelent, biztos hátteret ad. Mindent megtettek azért, hogy sportolni tudjak.

Ha nem tudta volna folytatni a profi sportot egy sérülés miatt, mivel foglalkozott volna? Van civil szakmája?

– Akkoriban kizárólag a focival foglalkoztam, de van olyan papírom, hogy bármilyen teherautót vezethetek. Ezen sosem gondolkodtam, a gyerekeim viszont tanulnak.

Volt olyan az életében, amit megbánt?

– Aktív pályafutásom idején nem igazán lehetett külföldön játszani, nem volt jellemző a mostani nagy vándorlás. Azonban volt egy ajánlatom Izraelből, és egy kicsit bánom, hogy nem próbáltam szerencsét egy másik futballkultúrában. Jó szerződésem volt a Honvéddal és maradtam itthon.

Van hobbija?

– Bármilyen furcsa, nincs. Amit szeretek, azt csinálom. Ha egy barátom elhív horgászni, akkor szívesen csatlakozom.

Úgy is fogalmazhatunk, a Balaton-parton van most a munkahelye. Gyerekként vannak élményei a magyar tengerről?

– A családunk húsz éven keresztül Bélatelepen nyaralt, minden évben tíz napot töltöttünk itt a szüleimmel. Amikor megnősültem és jöttek a gyerekek, akkor ez megmaradt: vittem a családot minden esztendőben, de már egy kicsit közelebb, mert Balatonvilágoson vettem ki a vízparton egy házat és ott nyaraltunk. Ez a mai napig így van.

Vissza a focihoz! Mi hiányzik leginkább a mai magyar futballistákból?

– Mentalistásban kellene a gyerekeket úgy felhozni, hogy mire felnőnek, ne tartsanak az ellenfelektől. Ne az legyen az első gondolatuk, hogy miként ne kapjanak gólt, hanem inkább az, hogyan rúgjanak. Bátran kellene futballozni, vagyis úgy érzem, hogy az önbizalommal van baj, amit fiatalon elvesznek a gyerekektől. Nem hagyják játszani őket, egy-egy utánpótlásmeccsen sok a negatív bekiabálás: „Ne csináld ezt, ne csináld azt!” Az edzők gyakran elveszik a játékot a gyerekektől. Pedig a gyerekjátékosok nem buták, de nem hagyják őket játszani – tisztelet a kivételnek. Mire felnőnek, kisebbségi komplexusuk lesz. Viszont van a mostani felnőttválogatottnál egy olyan edző, aki önbizalmat ad, ami meg is látszik a teljesítményen, az eredményességen.

Tényleg ennyit számít az edző? Apropó: milyen a jó edző?

– Minden edző más. Nekem is van egy felfogásom, egy elképzelésem a futballról, ami talán működik. Ahol edző voltam eddig, ott elvégeztem a vállalt munkát a stábbal, a játékosokkal. Ha bent kellett maradni, bent maradtunk. Az edzőket is embere válogatja, hiszen valaki őrjöng a kispad mellett, más csendesen üli végig a találkozókat. Mindkettő működhet. Nem biztos, hogy az dönt, amit a kispad mellett látsz, hanem az egész heti munka, a kommunikáció, az öltözői hangulat, a közösség. Ezt persze nem látja a kívülálló, maximum a gyümölcsét, a végeredményt.

Egy olyan személy, aki a labdarúgásban dolgozik, lehet példa a kisebb vagy nagyobb közösségek számára?

– Természetesen lehet, régen is voltak nagy játékosok, és ma sem baj, ha egy gyerek Messi- vagy Ronaldo-mezt húz magára úgy, hogy nem az ő országából származnak az említett sztárok. Remélhetőleg eljön az az idő, amikor a magyar gyerekek például Szoboszlai-mezt vesznek fel. Van rá esély. Ehhez az is kellene, hogy még több magyar játékos játsszon az élvonalban. Több lehetőséget adnék nekik. Hozzáteszem: tudom, hogy nem tervezik az illetékesek, de felemelném az élvonal létszámát a jelenlegi 12-ről 16-ra. Minden rendelkezésre áll hozzá. Mikor, ha nem most?

Vissza a születésnapjához! Vannak álmai?

– Álmai mindig lehetnek az embernek, de én igyekszem a földön járni. Az viszont gyakran megfordul a fejemben, hogy a Hondvédnál még szeretnék dolgozni és sikereket elérni. Végig kell járnom az utat, és majd meglátjuk.