Temetői koszorúk – Először a családnak, aztán az önkormányzatnak kerülnek százezrekbe

Két temetés, és megtelik a cseszneki temetőben dróthálóval elkerített, a tönkrement koszorúknak fenntartott méretes terület. Kiürítése a vár alatti völgyben nehéz és drága. Az önkormányzatnak ez már olyan terhet jelent, hogy arra gondolt, megkeresi a helyi lelkészeket, megkéri, beszéljenek a gyászolókkal arról, milyen formában fejezik ki kegyeletüket.

Szép szokás az, hogy egy-egy elhunyt búcsúztatására szinte mindenki visz kisebb-nagyobb koszorút, virágdíszt. A temetéskor azokból hatalmas halmot raknak a sírra. Minél többen ismerték és szerették az eltávozottat, annál nagyobbat, akadnak, akik büszkék is a kupac magasságára. Pápai olvasónk egyébként azt kifogásolta, hogy a ravatalozótól ezeket miért az idős családtagoknak kell cipelniük, és ha megbízzák vele a temetkezési vállalkozót, az miért kér súlyos összegeket ezért. Az elhantolás előtt a megrendült rokonok szerettük földbe eresztése előtt pedig tulajdonképpen öt-hat munkás hosszas rakodását nézik végig. Ezt csak így lehet, így érdemes? De ez egy másik szála a témának, amivel foglalkozni szeretnénk.

A temetői koszorúk szokása forintosítva

Nézzük a forintokat, amiknek ugye elvileg semmi közük az érzésekhez! Ha az elhunyt közvetlen leszármazottai három közepes méretű koszorút rendelnek – és nem tárgyalnak ügyesen a virágossal az alapanyagokról és a kinézetről –, akkor kétszázezres lesz csak ez a költségük. Meggondolandó ez manapság, amikor félmilliós kiadás maga a temetés, s akkor még szó sincs a sírhalomra elültetett virágokról, az esetleges későbbi sírkőállításról. A koszorúk pedig két nap alatt – főleg nyáron – olyanná válnak, hogy az méltatlan az elhunyt emlékéhez. Jön az újabb rakodás, cipekedés. Ehhez hoztak létre a temető közepén Cseszneken elkerített területet, mert egyre nagyobb és több edényre lett volna szükség, a konténer pedig nem szép látvány a temetőben. Akadnak, akik a mostani megoldást is rondának tartják, és máshova helyezték volna a rekeszt. Ám akkor a rokonoknak még megerőltetőbb feladatot jelentene a szemét belehordása. S amíg nem változnak a szokások e téren, szükség lesz méretes hulladékgyűjtőkre.

Mennyit költ erre a falu a közös kasszából?

Trieblné Stanka Éva Renáta cseszneki polgármester elmondta, hogy főleg esős idők után a felázott talajon, de a meredek lejtőn egyébként is nehéz náluk a temetőbe a bejutás autóval, és a szállítójárműbe át kell villázni a hulladékot. Az ürítés alkalmanként több mint százezer forintba kerül. Próbálkoztak már a koszorúk részeinek különválogatásával, levágták a szerves, növényi darabokat, de ez irgalmatlanul nagy feladat, mert a díszekbe jócskán raknak műanyagot, fémet, textilt, egyebet. Így viszont drágább és nehezebb is hulladékként az ártalmatlanításuk, ami környezetünk miatt is szomorú.

Szívesebben költené az önkormányzat a temetői szemét kezelésének jelentősen megnőtt költségét másra, és ne felejtsük el, hogy a helyiek közös pénzéről van szó. Az pláne felháborítja a faluvezetőt, hogy illegális lerakónak nézik többen a temetői koszorúknak kialakított méretes rekeszt, találtak már benne összetört műanyag széket, női cipőt, használt pelenkát. Valószínűleg néhányaknak így olcsóbb megszabadulni szemetüktől, de ezt fizeti ki helyettük a többi helybeli. Tudunk olyan faluról, ahol úgy kellett lezárni a sírkertet, hogy egyáltalán ne lehessen bejutni autóval, mert rendszeresen az építési törmeléket hordták be a temetői szemétgyűjtőbe.

Egy szál sárga rózsa és más merészségek

Akadnak, akik azzal érvelnek, hogy régen is szokás volt temetéskor a kegyelet koszorúkkal való kifejezése. Ám emlékezhetnek arra is, hogy azokat maguk a családok, az asszonyok készítették, főleg falun, s újra és újra megjavították, felújították. Ma pedig már egyáltalán nem ördögtől való gondolat a környezetvédő temetés. Nagyvárosokban gyakoriak az olyan gyászhirdetések, amelyekben kérik a részvétnyilvánítás és a koszorúk mellőzését, sőt, olykor ahhoz is ragaszkodnak a közvetlen rokonok, hogy a ravatalozó előtt megtartott búcsúztatás vagy a gyászmise után csak a legközelebbi családtagok kísérik el az elhunytat utolsó útjára.  

Voltunk olyan búcsúztatáson, amely előtt a rokonok azt kérték, mindenki csak egy szál virágot vigyen, és annak szárán még masni se legyen. Lapunkban is írtunk korábban arról, hogy egy bakonyszentkirályi temetés résztvevői jótékony célra, beteg gyerekek segítésére adományozták azt a pénzt, amit koszorúra szántak volna. Ezt a meggyászolt asszony kérte így elhunyta előtt, ezért csak egy-egy sárga rózsát vitt mindenki a sírjára, mert az volt a kedvence. Szép, megható emlékezés. Merészség is, ha a régóta rögzült szokásainkat nézzük? Nem. Már egyáltalán nem példa nélküli, külföldön pláne, de itthon sem.