Most kéne abbahagyni…

 Az elválás, a búcsú – némi irodalmi szentimentalizmussal – olyan, mint a halál. Gyász. A dalszöveg menekülésre buzdít („elfutni, elrohanni”), ugyanakkor patthelyzetet teremt („maradni esztelenség, elmenni képtelenség”). Gyengeség és erő viaskodik egymással. A szív és az ész, a hiszékenység és a józanság csap össze egymással. Tombol a változó előjelű, érzelmi kiszolgáltatottság. Thornton Wilder amerikai írónál olvastam: „Mindig azt állítjuk, hogy mi éljük az életünket. Ugyan! Az élet él minket.” Ez nem más, mint álnok csapda, kihasználja gyarlóságunkat, óvatlanságunkat. Belesétálunk, aztán vakarhatjuk a fejünket, hogyan másszunk ki belőle.

A televízió év végi műsorai predesztináltak a fenti, csapongó gondolatokra. Olyan egykori hírességeket láttam szerepelni, akik nem veszik figyelembe, hogy a múlt elmúlt („holnap már többé nem lehet”). A régi ragyogás visszahozhatatlan. A bájos igyekezet sem segít, a rivaldafény homályosulóban, nincs az a fényerőszabályozó kütyü, amely kedvezően korrigálná az apadó feszültséget. A művészet megállítja az időt, mondogatják a bölcsek. Csak az a kérdés, milyen életkorban. Míg egy író, költő, képzőművész és zeneszerző a kifulladásig alkothat (legfeljebb sutba dobják a művét), addig az előadóművészeknél óhatatlanul létezik egy határ, amikor – „Most kéne abbahagyni…” – a visszavonulás lenne a legbölcsebb cselekedet. A nagyra becsült, de meglett korú zsűritagok nem kényszerülnének közhelyekre értékelésükben. Majdnem hátast dobtam, amikor azt hallottam egy fiatalember produkciója után, hogy „te vagy a legnagyobb magyar énekes”. Sírjak, nevessek? Inkább szánakoztam, csakúgy, mint két másik dal koros előadóján. Produkcióik ködbe vesztek, méltatlanok voltak az eredeti szerzőkhöz, előadókhoz. De ebben nem a mostani színpadra lépők a ludasak. Az élet él minket. Ránk lőcsöli a nosztalgiát, az értelmetlen magamutogatást. Az egykor oly sikeres művészek közül jó páran félnek, hogy végleg leírják, elfelejtik őket. A rohanó időben azonban előbb-utóbb leáldoz a csillaguk. Nincs mit tenni. Ismertem egy kiváló labdarúgókapust, aki viszonylag fiatalon vonult vissza, mert belátta, hogy lelassult a reflexe, egyre többet „lepkézett”, vagyis potyagólt kapott. 

Az idézett sláger szövege megfontolandó: szedjük össze az erőnket, ne habozzunk, lépjünk másik útra. Most abba is hagyom az elmélkedést.