Gyermekek, felnőttek, illúziók és rock and roll, Tisza Kata balladái

December 11.

Úgy látom, hogy a pszichológusok közül néhányan az utóbbi időben elértek egyfajta szupersztár státuszt. Miután a világ és benne az emberlakó egyre súlyosabb tüneteket produkál, ez egyébként nem csoda. Így aztán vannak követőik, rajongóik és persze pácienseik szép számmal. Mindeközben nyilván rettenetes terheket cipelnek magukkal, hiszen a mások baja mellett ott van még a számtalan sajátjuk. Mindenkinek annyi baja van, hogy annyi baj legyen, ahogyan azt a Bizottság zenekartól tudjuk. És gyanítom, hogy a pszichológusoknak nagy szükségük van egy pszichiáterre, de legalábbis egy parapszichológusra. A pszichológusok jelentős része, már úgy szűkebbre szabva, popsztár. Elmondja és megértik. Könnyít a lelkeken. Vagy nem. 

Olvasmányélményeim birtokában azonban ismerek a távolból pszichológus rock and roll-sztárt is, és hát azt is tudjuk, hogy a rock and roll nem egy tánc. A rock and roll minimum egy állat, és meg kell érte szenvedni rendesen. Na ő a Tisza Kata. Van még pontosabb megfogalmazás. Kőváry Zoltán klinikai szakpszichológus és bölcsész azt mondja róla, hogy pszichopunk, aki egyszerre a terapeuta és a páciens. Életem egy bizonyos enyhén zűrzavaros periódusában (na jó, melyik nem volt olyan szakasz) sokat segített nekem, csak úgy messziről. Akkor éppen a verseivel. Mert hogy szépíró is egyben. Ebben a meghatározásban elhelyeztem egy szóközt is (ó, te rettenetes tudatalatti földalatti vasút), de rögvest javítottam. Javított kiadás, vagy mi. Nos, különféle színű könyvei után most éppen már megint kettőt olvasgatok. Az egyik a Hipnózis 6-kor (abszurd terápiák az utcán, a konyhában és a hálószobában), a másik meg a Szakáll Péter illúziói (emberfüggések és szabadulások). Éppen rám férnek. 

Egyébként, ha jól emlékszem, Tisza Kata, amellett hogy klinikai szakpszichológus és remekül ír, még öregedéskutató is, ami esetemben szintén személyre szabott. De nem nyafogunk, olvasunk. Könnyen megy. Mert Tisza Kata írásaiban többek között az a nagyszerű és egyben felemelő, hogy amikor már sírni kéne, akkor megnevettet, és fordítva. És hogy nincs bennük félelem (persze azért biztos van, de valahogy megoldja, és ezzel erőt ad), kiadja magát. Nesztek, ez lennék én, meg ti. Ilyen mondatokkal, idézem. ,,A gyermeknek, ha fáj valamije, akkor az egész gyermek fáj. A felnőtt azonban már el tudja különíteni a fájdalmát az élete többi részétől. Ez a részem most fáj, de a többi jól van.” (Hipnózis) Aha. És uhh. És itt most tekintsünk el attól lágyan és nagyvonalúan, hogy a Tisza Kata erdélyi, és ezért nála a gyermek nem gyerek, bár ez is pompás. A mondatok, azok a jók. Néha az jut eszembe róla, mint Müller Péter Sziámi rock and roll-költészetéről, hogy nem elég, hogy valaki istenáldotta tehetség, hanem még gyógyít is. A Szakáll Péter illúzióiban pedig nemes egyszerűséggel férfivá változik. Na nem úgy, hanem csak úgy. Ahogy Flaubert annak idején Bovarynévé. Előfordul az ilyesmi. A főhős egy kapcsolatfüggőségekkel foglalkozó, maga is érintett terapeuta. Esetleírások? Regény? Is is. Mindenki függ valamitől, vagy valakitől. Felszakadások, azok vannak olvasás közben. Reggeledik is, a hegy lustán kimászik a ködből, mint valami magányos ágyból. Az is van, hogy itt műfajteremtés folyik közben szerényen, ,,poétizált pszichológia”, valami hasonlót tán magam is írtam, amikor először ütköztem bele a szerzőbe. Írunk, megírunk, kiírunk. Önterápia, talán ez van és így megy ez. Néha brutálisan, máskor meg szelíden, halkan. Hátat a falnak. És Tisza Kata tudja ezt remekül, mint Lee van Cleef.

December 12.

Olvasás közben Neil Youngot hallgatok, passzol az évszakhoz. Régen is nagyon szerettem (Helpless, Like A Hurricane és a többi), és most, hogy feltárul az archívum, ez egyre gyakrabban fordul elő. Melankólia, ez jut eszembe. Lars von Trier, naná. A Chrome Dreams 1977-ben jelent meg először, idén meg újra felbukkant. Őrült lovak vágtatnak. Young a Rolling Stone magazin minden idők száz legjobb gitárosát felsoroló listáján jelenleg a tizenhetedik helyen tanyázik, de nekem nem a virtuozitás jut eszembe róla először. Inkább a balladai homályból előkúszó történetek. Azon az összetéveszthetetlen hangon előadva. Déjá vum is támad, nem véletlenül. A rock and rollról, magáról. Pár nappal ezelőtt volt december nyolcadika. Nyolcvan évvel azelőtt megszületett Jim Morrison, azon a napon halt meg Frank Zappa és lelőtték John Lennont.