Szeretteimre gondolva

Örökség. Talán leginkább az. A családból hozott, otthonról kapott örökség. Így kaptam, így viszem tovább, ma már csak egyedül. Azokat a szeretteimet, családtagjaimat, rokonaimat, akik már nincsenek velem, az ő emléküket, szavaikat, tetteiket, vonásaikat. Az apai nagypapát és nagymamát, akit nem ismertem és akiknek a sírjához mindig mentünk gyermekként. Édesapámat, akit fiatalon elvesztettem. Mamát és Papát, akik példát adtak szeretetből, ragaszkodásból, összetartozásból, türelemből, kitartásból, akik összefogták, egyben tartották a családot. Keresztmamát és Keresztpapát, a nagynéniket. Anyukámat. Szabolcsot. Kimondhatatlan fájdalmak, elbeszélhetetlen tragédiák, mindegyik másként, máshogyan.

Most, amikor járom a temetőket, mindent úgy csinálok, ahogyan tőlük láttam, tőlük tanultam. Ahogyan nekik megfelelt, nekem is úgy jó. Megveszem a sírcsokrokat, ahogyan anyukám tette, elindulok úgy, ahogyan ő, ahogyan sokáig együtt indultunk.

Most rájuk gondolok, rájuk emlékezem. A családtagokra, akik már nincsenek velem, mégis itt vannak. Azt mondják, hiányuk ilyenkor, mindenszentek és halottak napjához közeledve jobban fáj, jobban megviseli az embert. Nem így van. Fáj máskor is, feltör hétköznap és ünnepnapokon, ébren és álomban, egészségben és betegségben. 

Kristófra emlékezem. Még mindig nincs szó, csak a mélységes csend. Versek, igék, imádságok. „Elég néked az én kegyelmem, mert az én erőm erőtlenség által ér célhoz.” 2Kor 12,9 Ez is örökség, nagyanyai örökség, el nem múló, el nem tűnő, megmaradó ajándék. Kaptam, továbbadtam.

Szintén a korinthusi levélben írja Pál apostol: „Ha csak ebben az életben reménykedünk Krisztusban, minden embernél nyomorultabbak vagyunk. Ámde Krisztus feltámadt a halottak közül, mint az elhunytak zsengéje.” 1Kor 15,19-20 Ezekben a napokban is ez nyújt vigasztalást. Túl a temetőn és a síron, halál után van élet.