A zsebre tett kezekről

Mindig is szerettem zsebre vágott kézzel szemlélődni, császkálni. Telente is kesztyű helyett a zsebek védik a kezemet a hidegtől. A magányosan zsebre tett kéz nem udvariatlanság, nem kivetnivaló szokás. Biztonságot ad, megnyugtat, pláne, ha fém kétszázasok csörögnek a zsebben. A pszichológusok is bólintanának erre, nem mintha bármiféle viselkedésbeli ideológia érdekelne addig, míg egyedül vagyok. Ám, ha valakivel szóba állok, legyen különböző korú nő vagy férfi, kezem arra az időre búcsút int a zsebemnek, anélkül, hogy elveszteném az önbizalmamat vagy szoronganék. 

Mostanában pedig mit látok a tévében… Az európai hírű kézilabdás hölggyel zsebre tett kézzel beszélget a riporter. Amúgy sok olyan interjú felbukkan a képernyőn, amikor a válaszolgató úr hanyag eleganciával, pökhendien a nadrágja zsebében tartja a kezét. Elég végigpásztáznom a tekintetemmel, és máris kiderül, hogy a gőg, a kivagyiság vagy a jólneveltség hiánya az alapja lekezelő magatartásának. Az effajta megnyilvánulások persze nincsenek iskolai végzettséghez vagy piedesztálhoz kötve. Nemrégen egy, az angol első osztályban játszó labdarúgót láttam interjút adni a mérkőzés lefújása után. Az ábrázata nem éppen barátságos, hátvéd létére faragja az ellenfél csatárait. Azért nem díjazom őt, mert nem a kedvenc csapatomban, a Liverpoolban kergeti a labdát. A pálya szélén anorákban várta a riporter kérdéseit, keze zsebben. S amikor megszólalt, a háta mögött összekulcsolta őket. Szimpatikus gesztusa elnyerte a tetszésemet. Nem így egy bank biztonsági őre, aki úgy dörrent a trehányul távolságtartó ügyfelekre, rám is, hogy méretes ökle kisebb dombbá dagasztotta a nadrágját. Ha netán fegyveres rablótámadás érné az intézetet, mire a pisztolyához kapna, hogy védje az alkalmazottakat, az ügyfeleket és önmagát, már halott lenne.

Miközben a fenti fonákságokon elmélkedem, elém tolul egy epizód a múltamból, amikor kényszerűségből lemondtam a belém vert, csak elvétve megszegett illemszabályról. 23 évesen egy budai villában vendégeskedtem. A gazdag kereskedő házaspár arany Kentet szívott, az akkori barátnőm kedvenc cigijét. Bontatlan csomagok hevertek szanaszét. Mi lenne, ha elemelnék egyet? Bocsánatos bűn lenne. Nekem nem volt pénzem, hogy drága Kenttel ajándékozzam meg a leányzót. Hogy ne vétkezzem, hogy ne essek kísértésbe, végig zsebre tett kézzel beszélgettem velük. A pohár borhoz sem nyúltam. Búcsúzáskor szánakozó mosollyal fogtak velem kezet. Persze hogy rühelltem a viselkedésemet. Önmagunk fegyverei olykor visszanéznek.