A százéves Franciska néni megjárta a donyecki szénbányát

– Bányába kell menni, nem mondtak semmi mást – emlékezett vissza az elhurcolás körülményeire a február 22-én századik életévét betöltött zirci Erhardt Győzőné, aki a mai Békés vármegyében található Almáskamarásról indult el a magyarokra háborús jóvátételként kiszabott „málenkíj robotra”. A valamelyik szovjet iparvidéken teljesítendő kemény fizikai munkára módszeresen válogatták össze a férfiakat és a nőket. Franciska néni a ma háború sújtotta Ukrajna területére került a társaival. Elmesélte, hogy kezdetben kinti munkára fogták őket, majd a donyecki szénbányában dolgoztak. Több mint hetven év után is elevenen élnek benne az emlékképek: a bánya hatszáz méteres mélysége, ahová egy létrán kellett lemászniuk, a lovak vontatta csillék, amikbe a fiatal női kezek a nehéz szívlapáttal termelték a szenet. Munkáltatóik orosz nyelvű utasításait többször is megismélte a beszélgetéskor, ha gorombán nem is bántak velük, a szigorú fizikai munkát megkövetelték tőlük.

Ahogy általában a kényszermunkások, ők sem voltak elkényeztetve: reggeli például nem volt, üres gyomorral indult a nyolcórás műszak, el lehet képzelni, milyen étvággyal láttak neki a káposztalevesnek, amely a láger jellegzetes eledele volt. Az otthonról hozott, nem feltétlenül szükséges holmikat áruba bocsátották, hogy legalább egy kis savanyú tejhez jussanak. Franciska néni a személyes tárgyai közül még a vasalóját is kénytelen volt élelemre váltani, megmaradt benne a mai napig, hogy öt rubelt kapott érte. Előfordult, hogy amit találtak, például növényeket ettek meg, így pótolták a nehéz fizikai munkához elengedhetetlen kalóriákat.

– Nehéz volt, de kibírtam – összegezte röviden a kényszerű távollétet az asszony, aki öt év után térhetett vissza a hazájába, negyven kilóra lefogyva. Míg kifelé a háborús pusztítás nyomai kísérték az úton, visszafelé már egy újjáépített világ fogadta a vonat ablaküvegén túl. Aztán két napig állomásoztak egy helyen, ahol fertőtlenítették a kényszermunkásokat. Soha nem felejti el, búcsú volt a szülőfalujában, amikor hazaért, de ünnepelni nemigen lehetett, hiszen alighogy véget ért az egyik sorscsapás, következett a másik: családja egyike voltak azoknak, amelyeket kitelepítésre ítélt a kommunista rendszer.

Franciska néni az öt év „málenkíj robot” fájdalmas emlékeivel egy ideig Budapesten élt, ott ismerkedett meg későbbi férjével, aki a dudari bányában kapott munkalehetőséget, így kerültek a Bakonyba, Zircre. Nyugdíjazásáig dolgozott konyhán és a cukrásziparban, egyik fia, Imre a teherbírását szemléltetve kiemelte, hogy édesanyja százával sütötte a tortalapokat.  Franciska néni három gyermekkel, négy unokával és három dédunokával büszkélkedhet.