A NOHAB-ot ki kell érdemelni – Felbocsátást nyertünk az ikonikus mozdonyra

Kiss István Tamás mozdonyvezető tudja, hogy érkezünk. Egy kis időt kér, körbejárja a gépet, egy kicsit szusszan, ám nem sokkal később int, hogy felmászhatunk a pilótafülkébe. Irigy vasútbarátok és NOHAB fanatikusok gyűrűjében kapunk bebocsátást.

Gyorsan tisztázzunk egy félreértést: mi a különbség a vonat- és a mozdonyvezető között? – kérdezem Istvánt.

- Nagyon sok ez ügyben a félreértés! – válaszolja. – A mozdonyvezető mellett korábban volt egy második ember, aki a menetokmányokat vezette, ő a vonatvezető. A mozdonyvezető pedig nyilván az, aki valóban a mozdonyt irányítja. Papírja van róla, ki van képezve.

Kiss István Tamás negyedik generációs vasutas család sarja. Ősei között voltak, akik a gépészetnél szolgáltak, és akadtak, akik a forgalomirányításnál.

- Apukám a forgalomnál volt, de a nagypapám szintén mozdonyvezető volt – árulja el, miközben beül a sokak által vágyott székbe. – Nekem annak idején az volt a lényeg, hogy fémipari szakmám legyen, de manapság már érettségi az elvárás. Műhelygyakorlatra kellett járnom, majd beiskoláztak. A gépre kerülve aztán úgynevezett harmadik emberként utaztunk, később a figyelő, a vonatvezető helyére kerültem. A tanfolyam elvégzése után pedig beülhettem a vágyott mozdonyvezetői székbe. Az első menetemen nagy izgalomban voltam, állomási tartalékként Tapolcán, egy tolatómozdonyon. Természetesen végig kellett járni a ranglétrát: először a tartalékmozdonnyal, ám ha már felülhettünk a társakkal személyvonatra, nagy embernek érezhettük magunkat.

Ez 1994-ben volt, azóta mozdonyvezető Kiss István Tamás. Szeptember elsején lesz meg a 30 éves munkaviszonya a MÁV-nál. Felvetésünkre, hogy mi változott leginkább az elmúlt három évtizedben, úgy felel:

- Nehéz kérdés... – gondolkodik el. – Változott minden, mint egyébként a világ is. A kollégák nagy részénél nincs meg a szakmának az a szeretete, mint egykor nekünk, amikor mi kezdtünk. A fanatizmus, a szenvedély, mintha kihalóban lenne itt is, de ez nem csak nálunk igaz. Ugyanakkor fejlődött a technika, igaz, itt, a NOHAB-on nincs fent az a szerkezet, ami minden adatot kiír. Ma már a műholdas technikával tudják követni a mozdony mozgását.

- Hogy mit jelent a NOHAB számomra? – kérdez vissza a mozdonyvezető. – Nekem a NOHAB a csúcs, pedig nem fiatal technikáról beszélünk, hiszen 1963/64-ben gyártották. Minden részlete megfog, mégis azt mondom, hogy így egészében magával ragadó mozdony. A NOHAB-ot, bármilyen meglepő, mindig is nőies mozdonynak tartottam.

Sorolja, hogy itt, a svéd monstrumban minden kézre áll, de például nincs úgynevezett vezetőasztal.

- Ez a kontroller, a sebességváltó – mutat rá. – Ez a gáz, ahogy húzom, az adja a motorfordulatot, villamosszabályozáson keresztül hajtja meg a motorokat. Ez itt a fékezőszelep, ez pedig lent az éberségi lábpedál. A kilométer órában van tachográf is, ami regisztrálja az időt és a sebességet. Ezzel lehet az eseményeket visszaolvasni.

István a NOHAB-bal szeretett volna kijutni a Székelyföldre, mint ahogy néhány társának sikerült is, ez eddig nem jött össze neki. Járt az Alföld több városában, délen, és az ország nyugati szegletében is. Rákérdezek a mögöttünk dörmögő motorra; mit érdemes tudni róla? Elmondja, hogy egy 1435 kilowatt teljesítményű, 16 hengeres, kétütemű motor található „középen”. Hajtása hagyományos, és egyenáramú főgenerátor termeli a vontatómotorok részére szükséges áramot a több mint 100 tonnás csodának. A javítóműhely a fővárosban van, igaz, régebben Tapolcán is „gyógyították” a nagy svéd monstrumokat, amiből annak idején húsz érkezett, míg mára alig harmada üzemkész.

Egy kiírásra téved a szemem: „Szemed a pályán legyen!” áll rajta. Ennek kapcsán rákérdezek, hogy milyen a jó mozdonyvezető?

- Megszállottan szereti a szakmáját! Enélkül nem is érdemes belevágni – mondja határozottan István, aki családban él és egy kislánya édesapja.

Kellemes, jó emlékekre vagyok kíváncsi a vasút kapcsán, ám István erre azt feleli, hogy „az emberekben a rossz élmények inkább megmaradnak”.

- Sajnos... – teszi gyorsan hozzá. – A legrosszabb élményem egy füredi gázolás volt, és volt egy öngyilkos-jelölt hölgy, aki előtt szerencsére megtudtam állni... Ha ilyen történik velünk, és igényeljük, rendelkezésünkre állnak rehabilitációs programok. Sokan – érthető okokból – nehezen tudják feldolgozni ezeket a tragédiákat. Vannak, akik hónapokig szenvednek miatta. Érdekes, hogy én sem aznap borultam ki, hanem másnap.

Némi csend és hogy ne ezzel fejezzük be, rákérdezek: a NOHAB-ot ki kell érdemelni?

- Minden egyes mozdonytípusra úgynevezett típusvizsga kell – mondja a mozdonyvezető. – A NOHAB mindig is egy kultikus mozdony volt. Annak idején, hogy felkerüljön ide, a fülkébe az ember, azt bizony ki kellett érdemelni. Biztonságban érzi magát rajta az ember. Jó érzés vele menni. A balatoni pályán is, ami nagyon jó, de úgy érzem az egész hangulatát némileg rontja az északi part villamosítása. Tudom, haladni kell a korral, és környezetbarátabb is, de szebb volt a vezetékek nélküli táj, és a dízel hangulata is utánozhatatlan.

Lemászunk a fotós kollégával a magasból, az időutazásnak vége. A peronon hatvanas férfi magyaráz az unokájának: „Állj oda fiam, a legszebb vonat előtt csinálunk egy fotót!”