A veszprémi forradalmár 1956 őszét sosem felejti el

A veszprémi forradalmár a nemzetőrségnél végzett feladatáról és meghurcoltatásáról is beszélt lapunknak.

Az október 23-ai budapesti események után Veszprémben is több megmozdulást és felvonulást tartottak.

– A Bakony Művek dolgozóiként mi is felvonultunk, és kinyilvánítottuk egyetértésünket a forradalommal – idézte fel Lukácsi György, aki október végén jelentkezett a nemzetőrségbe Veszprémben. – A Pápai úti, korábbi ávós laktanyában kellett jelentkezni. Egyenruhát és fegyvert kaptunk, és azt mondták, az az idő, amit a nemzetőrségben töltünk, be- leszámít majd a munkaidőbe – mesélte.

Lukácsi György számára nem volt ismeretlen a fegyverforgatás, ugyanis céllövőversenyekre járt, és kisebb-nagyobb eredményeket is elért. Az akkor húsz és fél éves fiatalember nem árulta el a családjának, hogy a nemzetőrség tagja lett. A következő napokban őrséget adott társaival a laktanyánál, és várták a fejleményeket.

– November 4-én, vasárnap hajnalban riadóztattak minket, fel kellett sorakoznunk a laktanya udvarán, ahol állt egy teherautó is. Azt mondták, hogy aki nem akar részt venni a forradalomban, hazamehet – idézte fel. Az ott tartózkodók közül senki nem indult el haza, mindenki hitet tett a forradalom mellett. Azt mondták nekik, a tűzoltóknak kell segíteniük a Hungária sörözőnél – amely a Kossuth utca és a mai Brusznyai utca sarkán működött – keletkezett tűz eloltásában. A fiatalok felszálltak a leponyvázott gépkocsira, mely a viadukton át haladt a belváros felé.

– Amikor az egykori nagyposta épületéhez értünk, a mai Iskola utca és Dózsa György út kereszteződéséhez, géppuskatüzet kapott a teherautó. Mindenki hasra vágta magát a plató mellett – idézte fel a támadást. A rajtaütés annyira váratlanul érte a fiatalokat, hogy a teherautóhoz „partizánok, partizánok!” felkiáltással érkező szovjet katonák lefegyverezték és foglyul ejtették őket. Lukácsi György leszálláskor látta, hogy a régi mozi előtt egy harckocsi állt keresztben az úton.

– Mindent elvettek tőlünk, és először a régi nagyposta emeletére vittek minket, a szenespincében kellett várakoznunk másnap reggelig. Közben további foglyul ejtett felkelőket, egyetemistákat, civileket, férfiakat és nőket szállítottak be – folytatta Lukácsi György. Hétfőn reggel kivezényelték őket az udvarra, és fegyveres őrök kísérték a veszprémi várbörtönbe, ahol november 5. és 8. között mindennap kihallgatták őket. – Mindennap el kellett mondanunk, hogy október 23-tól november 4-ig óráról órára hol jártunk és mit csináltunk. Ha valamiben eltértünk az előző nap mondottaktól, akkor ütlegeltek minket a kihallgatást végző ávós tisztek – mondta Lukácsi György.

November 8-án a börtönudvarra vezényelték őket, mindenkinek a kezébe nyomtak egy negyedkilós kenyeret, majd az ott álló nyitott teherautók platójára kellett felszállniuk. Egy-egy jármű 26-28 fiatallal indult útnak – ekkor még nem tudták, mi lesz velük, hova és miért viszik őket. A kocsi két orosz fegyveres őrrel a platón gördült ki a mai Vár utcára: a következő 24 órában megállás és leszállás nélkül több mint ötszáz kilométert megtéve Ungvárra érkeztek.

– A megérkezés után a helyi börtönbe kerültünk: lenyírták a hajunkat, testszőrzetünket. Egy cellába 13-14 embert zsúfoltak össze, és itt is folytatódtak a kihallgatások – folytatta Lukácsi György, aki mások mellett a máriapócsi plébánossal és egyetemistákkal került egy cellába. Ungváron már az ország különböző részében foglyul ejtett felkelőket börtönözték be. A történeti kutatások szerint 848 forradalmárt szállítottak november 4. és 14. között a szovjetunióbeli Ungvárra, nagyobbrészt 18–25 év közötti fiatalokat. A legtöbb felkelő budapesti volt, de a második legtöbb foglyot (87 forradalmárt) Veszprémből szállították oda. Egy hét után rabszállítóval vitték a letartóztatott foglyokat a vasútállomásra, majd fegyveres őrök kíséretében tehervagonokra kellett szállniuk, amely Sztrijbe indult velük. Három hetet töltöttek el a helyi börtönben, ezalatt Lukácsi Györgyöt és társait ismét mindennap kihallgatták.

A családja ekkor már több mint egy hónapja semmit sem tudott róla. Édesanyja részt vett a december hatodikai veszprémi nőtüntetésen, ahol a résztvevők eltűnt hozzátartozóikért aggódva próbáltak információkhoz jutni.

– Az igazat nem árulták el senkinek, azt hazudták, hogy disszidáltunk – idézte fel Lukácsi György.

Sztrijből visszavitték őket Ungvárra, ám ekkor már jobban bántak velük: megfelelő ételt kaptak, az idegőrlő várakozás és bizonytalanság perceinek eltöltésére könyveket, sakktáblát kaptak. A foglyok december közepén kaptak jó hírt: bejelentették, hogy hazatérhetnek. Lukácsi Györgyöt és társait rabszállítóval hozták a veszprémi várbörtönbe, ahol egy hét újabb fogság következett. Mielőtt szabadon engedték volna őket, még azt is megmondták nekik, hogy milyen útvonalon mehetnek haza.

Lukácsi György visszakapta a szabadságát, de elbocsátották a munkahelyéről, és egy darabig sehol sem tudott elhelyezkedni a forradalomban való részvétele miatt. Idővel korábbi munkahelyére, a Bakony Művekbe került vissza, ahol szakmájában, forgácsolóként helyezkedett el, de mindig éreztették vele, hogy nem egyenlő a többiekkel: soha nem kapott akkora fizetésemelést, mint mások, és a jutalmazásokból is rendre kimaradt. Emellett hosszú éveken át minden hónapban jelentkeznie kellett a rendőrségen. A kommunista rezsim nemcsak őt kezelte másodrendű állampolgárként: levélkézbesítőként dolgozó édesapját is megfélemlítették.

– Arról, hogy mi történt 1956 őszén velem, senkinek sem beszélhettem, még a családban sem mondtam el senkinek a rendszerváltozásig. Bár naplót nem vezettem, minden részletre pontosan emlékszem: amiken átmentem, azt az ember nem tudja elfelejteni – emelte ki Lukácsi György, aki 1990 után Göncz Árpád köztársasági elnöktől vehetett át kitüntetést, később további erkölcsi és anyagi támogatást is kapott a nemzeti helytállásért.