A mindennapi kenyér számunkra sokszor fontosabb, mint a mennyei

Augusztus első vasárnapján a Szent Mihály-bazilikában Márfi Gyula érsek ünnepélyes keretek között Kopácsi Máté kispapot felvette a diakónus- és papjelöltek sorába. A szentmisét a főpásztor Varga István rektorral, Nagy Károly apátkanonokkal, a Szent Mihály-bazilika plébánosával, Ebele Ferenc és Lőrinczy Ferenc nyugalmazott plébánosokkal együtt mutatta be. Prédikációjában Márfi Gyula érsek a napi olvasmányhoz kapcsolódva beszélt: döbbenetes, amikor az ember azt olvassa az Ószövetségben, hogyan zúgolódik a nép a pusztában. Az emberek elnyerték a szabadságot, de nem értékelték semmire, nekik csak a „húsos fazekak” hiányoztak. Mi magyarok is hasonlóan gondolkoztunk, mi is viszszavágytunk a Kádár-korszak „húsos fazekai mellé”.

– Hajlamosak vagyunk a magasabb értéket alárendelni az alacsonyabbnak – hangsúlyozta az érsek. – Legyünk őszinték magunkhoz, a mindennapi kenyér számunkra sokszor fontosabb, mint a mennyei. A mindennapi kenyerünk megléte fontos, Isten ajándéka, amit meg kell köszönnünk, de nem lehet elég számunkra. A helyes értékrendet nekünk is vissza kell állítanunk. Az első Isten és az Ő kegyelme, utána jönnek az angyalok és az emberek, Isten értelmes teremtményei, aztán az állatok és a növények, aztán az ember alkotásai, köztük a pénz is, de nem az első helyen, hanem az utolsón. Ha az ember az értékrend csúcsáról Istent elveti, az egész értékrend „fejre áll”. Márfi Gyula arra kérte a jelenlévőket, hogy imádkozzanak azért, hogy komolyan tudjuk venni az Úr Jézus szavait: „Atyám adja nektek az igazi mennyei kenyeret. Mert az az Isten kenyere, aki alászáll a mennyből és életet ad a világnak. Én vagyok az élet kenyere. Aki hozzám jön, többé nem éhezik, s aki bennem hisz, nem szomjazik soha.” (Jn 6, 32–35) A homília után következett Kopácsi Máté papnövendék admissziója a befogadás szertartásában. A papságra való felkészülésben a kisebb rendek egy-egy lépcsőfokot jelentenek. A szertartás során a jelölt ünnepélyes formában, a nyilvánosság előtt kijelentette, hogy áldozópap szeretne lenni és vállalja az ezzel járó küldetést. (Az admiszszió, vagyis jelölés liturgikus szertartás, amelynek révén az illetékes egyházi hatóság az állandó diakonátusra vagy az áldozópapságra készülőt a diakónusszentelés előtt a jelöltek közé felveszi – a szerk.).