„Jó szívvel emlékezzenek rád!”- Jakab Zoltán a mindennapok hőse lett

-Te leszel a mindennapok hőse! Ezzel fogadtak egyik nap a munkahelyemen, mert látták a közösségi oldalon, hogy sok szavazatot kaptam. Elsőre nem tudtam, miről van szó, nem volt időm követni a szavazást a munka miatt. Amikor magam is megbizonyosodtam róla, nagy örömmel töltött el! – fogalmaz az ajkai születésű, családjával Litéren élő Jakab Zoltán. A 35 éves főtörzsőrmester, balesethelyszínelő azt mondja, az különösen jól esett neki, hogy milyen sokan szavaztak rá, aminek köszönhetően a rendőrségi kategóriában elnyerte a rangos elismerést. A kérdésre, hogy főként minek tulajdonítja a címet, közli, sokan ismerik, mindenkivel közvetlen, úgy mondja, megtalálja a hangot, és bizonyára sokan emlékeznek azokra a pillanatokra, amikor jelen volt, és segített életük legnehezebb pillanatában, a baleseteknél.

Gyermekkori álomból valóság

Jakab Zoltán felidézi, sok más fiúhoz hasonlóan ő is már gyermekkorában eldöntötte, hogy „nínós” autóban dolgozik egyszer, amit ő valóra is váltott. Örökre emlékezetes marad neki első napja a rendőrségen, amikor a rendészeti szakközépiskola után gyalogos járőrként a Révfülöpi Rendőrőrsön kezdett dolgozni 2005 júliusában.

-Emlékszem, forró nyár volt, barátommal, Henn Balázzsal együtt teljesítettük a szolgálatot. Egymásra néztünk, és mondtuk, most már „élesben” kell vigyáznunk a rendre a parton. Furcsa volt a hirtelen jött felelősség, mely nagyon jó érzéssel töltött el egyben, büszkén viseltük az egyenruhát, és ez így van ma is, vallja őszintén. Felidézi, feladatukat már elsőre nagyon komolyan vették, ki is szúrtak három fiatalt, két fiút és egy lányt, akik másztak fel egy kerítésen. Róluk azt hitték, betörők, aztán kiderült, a lány a fiúkat szerette volna becsempészni a házba, amit mi megakadályoztunk, említi nevetve Zoltán, aki így folytatja: aztán a jókedv, nevetés nem ért véget. Amikor az első ember odament hozzájuk egy kérdéssel, és látta, milyen fiatalok még, arról is érdeklődött, mióta rendőrök. A válasz után aztán mindannyian nagyot nevettek. Az első élményeik így oldották a kezdeti idők kissé feszengő hangulatát.

A legnagyobb sorscsapás a gyermek elveszítése

–Az optimizmus azóta is elkísér, jegyzi meg a főtörzsőrmester. Úgy mondja, ezt éppen munkájának köszönheti, ugyanis annyi borzalmat lát, hogy magánéletében az élet apró nehézségei nem zökkentik ki a jókedvéből. Mindig csodálkozik azon, hogy sokan milyen apróságok miatt bosszankodnak, pedig nem is tudják a legnagyobb érték birtokában vannak: élnek, ami a legfontosabb ezen a világon! -Miért vagyok jókedélyű? Sok ember egy koccanást élete tragédiájának éli meg, vagy azt, hogy későn adott fel egy csekket, miközben mi látunk apát, aki halott fia kezét fogja egy balesetnél. Ezek után nem csoda, hogy abszolút nem érdekelnek az apró dolgok, az a lényeg, hogy a körülöttem élők egészségesek legyenek, érvel tovább az értékek mellett. Legfontosabbnak tekinti, hogy boldog család veszi körül, és hívő lévén minden nap hálát az Istennek, hogy közéjük mehet haza, mely mindig erővel tölti fel. A biztonság náluk alapvető, a kisfia is sisakban ülhet fel a nyuszimotorra. –Mert a családon, a szülőkön áll minden, hogy a szülők a gyerekeikre figyeljenek oda, mert az a legnagyobb sorscsapás, amikor elveszítünk egy gyereket! – jegyzi meg határozottan. –Nos, ilyen baleseteknél a legkeményebb helyszínelők szeme is csillog, állítja.

Egy telefonhívás megváltoztatta az életét

Jakab Zoltán pályájáról felidézi, a három hónapos révfülöpi szolgálat után a Pápai Rendőrkapitányságra osztották be járőrnek, ahol egy évet dolgozott. Szintén kitűnő csapatba került, ahol ugyancsak jól érezte magát, kollégáit második családjának tekintette. Aztán egy telefonhívás megváltoztatta az életét, és kijelölte jelenlegi útját, amit elmondása szerint mindig is szeretett volna végezni. Még iskolaévei alatt töltötte gyakorlatát a Veszprémi Rendőrkapitányságon a baleset-helyszínelőknél, és már akkor elkönyvelte magában, ott olyan csapatot látott, ahová mindig is szeretett volna bekerülni, ami akkor elérhetetlennek tűnt számára. Aztán 2006 májusában Veszprémből felhívta a közlekedésrendészeti osztályvezető, hogy érdekelné-e ez a terület? Először nem ismerte meg az illető hangját, azt hitte, valaki viccel vele, mert tudja, mekkora álma ez az állás. Aztán kiderült, nagyon is komoly az ajánlat.

Hogy miért éppen ezt a területet választotta, azt mondja, változatos, nem fásul bele. Nincs két egyforma nap, és nagy kihívás az is, hogy adott esetben másoknak segítője, pszichológusa is lehet. Riasztáskor dübörög benne az adrenalin, mert bizony soha nem tudja, mi vár rá. -Sok emberrel akkor találkozom, amikor az életük talán legnagyobb szerencsétlenségét élik át. Akkor, ott, nagyon sokat tudsz tenni a másikért, aki bajban van. Akár azzal, hogy adsz rá egy kabátot, vagy leülsz vele az út szélére beszélgetni. Tragédiánál az emberek nem tudják, hogyan tovább. Mindenkivel máshogy, mindenkivel másról kell beszélni.  Az bizony jó érzés, amikor az ember találkozik később azzal, akinél helyszínelt, és megköszöni, hogy akkor, adott helyzetben mennyit segített neki, avat be hivatásába.

Az emberi sorsok súlya

A balesethelyszínelő arról is beszél, nem nehezedik rá különös súlyként, hogy emberi sorsok, bírósági tárgyalások dőlnek el munkáján. Tudja, mire lehet számítani egy tárgyaláson, munkájánál a nyomok alapján a gyors és pontos helyzetfelismerés, a precizitás bármilyen körülmények között is alapvető. Jakab Zoltán szerint el lehetne kerülni a balesetek 90 százalékát körültekintő, türelmes közlekedéssel, a sebesség helyes megválasztásával, ha jobban figyelnénk a másikra. Mint mondja, főként a kevés tapasztalatú fiataloknál fordul elő, hogy le akarják győzni a fizikát, illetve a kitűnő autók sofőrjei között vannak olyanok, akik úgy gondolják, halhatatlanok. Zoltán a számára máig legemlékezetesebb esetről felidézi, egy súlyos vonatbaleset után, amikor felkereste a családot, egy kislány nyitott ajtót, akinek édesapja a baleset elszenvedője volt. Kérdezte tőle, édesanyja hol van, mire a gyerek közölte, meghalt. Szerencsére az édesapja végül felépült.

-Hogyan tovább, mik a céljaim? – kérdez vissza. A jelenlegi, amit hivatásomnak, passziómnak tekintek, ráadásul kitűnő csapatban végezhetem, közli határozottan Jakab Zoltán, aztán hozzáfűzi, fontos, hogy valamit hagyjon hátra maga után az ember. Nem kell a világot megváltani, elég, ha mások jó szívvel emlékeznek rá! ke