A halálról másképp

Ez a teljes nemtudás – legalábbis globálisan! – akkor sem volt igaz, hisz már a híres ókori görög bölcs, Platón is beszámol Állam című művében egy olyan esetről, amikor a halottnak hitt katona a csatát követő tizenkettedik napon éled fel, és számol be csodálatos túlvilági élményeiről.

A Tibeti halottaskönyv is létezett már a nagy angol drámaíró korában, hisz a nyugati világban ismert szövegváltozat az i.sz. 8. századból származik: ez a könyv a halállal kapcsolatos, több évszázad alatt felhalmozott tapasztalatok alapján leírja, hogy a léleknek a test halála után milyen lépcsőfokokon kell végigmennie.

Az utóbbi évtizedekben az orvostudomány rohamos fejlődésének köszönhetően néhány perces szívmegállást követően milliókat hoztak vissza a klinikai halál állapotából a földi életbe. Az érintettek egy része semmire sem emlékszik, nagyjából 30 százalékuk azonban csodálatos élményekről számol be, amelyek nagy hasonlóságot mutatnak és nem függnek attól, hogy az átélő előtte milyen vallású volt, vagy hitt-e Istenben. (Nagyon sok könyv születet ebben a témakörben, de az úttörő szerepet Raymond A. Moody amerikai orvos játszotta a ’70-es években Élet az élet után, illetve Gondolatok a halál utáni életről című műveivel.)

A halálközeli élményt (a jelenség ezt az elnevezést kapta) átélők beszámolnak elhunyt hozzátartozóikkal, ismerőseikkel való találkozásról, arról, hogy kívülről látják saját testüket, hogy egész életük képekben pereg le előttük, hogy nagy sebességgel haladnak át egy sötét alagúton, de a legnagyobb hatást valamennyiükre egy elképzelhetetlen ragyogásával mindent betöltő, határtalanul szerető, együttérző, megbocsátó lénnyel való találkozás tette. Az életfilm lepergetése közben a „Fénylény” tanító szándékkal rámutat arra, hogy az adott személy mikor cselekedett helyesen, mikor helytelenül, s rávilágít arra, hogy az életben a legfontosabb dolog szeretni, szeretetből jót tenni, hogy azért vagyunk itt a Földön, hogy ezt megtanuljuk.

Az orvosok jelentős része képzelgésnek, a szívmegállás következtében oxigénhiányos agy termékének tartja az újraélesztettek élményeit, azonban arra nem tudnak magyarázatot adni, hogy az érintettek miképpen számolhatnak be saját újraélesztésükről, arról, hogy azalatt mi történt szűkebb, illetve tágabb környezetükben. (Persze, vannak az orvosok között is jó néhányan, akik a tények előtt meghajolva hitelt érdemlőnek tartják a feléledtek közléseit: ilyen – a már említett R. A. Moody mellett – a híres amerikai idegsebész, Eben Alexander, aki két könyvet is írt a témáról, vagy a közismert magyar szívsebész, Papp Lajos.)

Az átélőket a megtapasztalt élmények teljesen kiforgatják addigi valójukból: értékrendjükben központi helyre kerül a másokon való segítés, a másokkal való együttérzés, a megbocsátás, a gyengédség, a feltétel nélküli szeretet. Többé nem félnek a haláltól, mert tudják, hogy az nem a véget, a megsemmisülést jelenti, hanem csak átmenetet egy magasabb rendű, szeretet által uralt csodálatos létformába, ugyanakkor mégsem siettetik a távozást a földi világból, mert míg odaát voltak, tudomásukra hozták, hogy céllal, küldetéssel tartózkodnak itt, amelyet be kell teljesíteniük.

A temetéseken gyakran beszélnek utolsó útról, végső búcsúról, de ez teljességgel helytelen, hisz a sírba csak az eltávozott testét teszik, miközben az él tovább.

Az őt szeretők számára nagy fájdalom, hogy időlegesen nélkülözniük kell mindennapos jelenlétét, de a búcsúzás fájdalmait enyhítheti, a reményvesztettség érzését reményre cserélheti, ha meggyőződéssel mondhatják: Viszontlátásra!