Pribék István hegyet mászott esőerdőben és mínuszokban

– Megcsináltam! Brutális mentális és fizikális kihívást jelentett, miután egyhetes felkészülés után 2 óra 23 perc alatt felértem az 1603 méteres csúcsra néhány héttel ezelőtt Csehországban, mindezt félmeztelenül, rövidnadrágban, 900 méteres szintkülönbséggel, 6,5 kilométeres távon, mínusz 16 fokban, mely életem egyik legnagyobb kihívását jelentette, így emlékezett a különleges, extrém élményre Pribék István. 

Az egyetemet végzett, nyelveket beszélő, korábban Budapesten informatikusként dolgozó fiatalember ma már a sportnak él, edzőként dolgozik, fürdőzik a téli Balatonban, elkötelezett az egészség, a téli Balaton népszerűsítése, valamint a kihalófélben lévő jegesmedvék védelme mellett. Nem véletlenül nevezte el erről a fajról a közösségét. Úgy mondja, a mostani az útja, így boldog. 

Az akkori túrán döntötte el, ezentúl a sporttal, az edzésekkel foglalkozik, melyeket Veszprémben és Székesfehérváron tart. 

Felidézte, az afrikai túra maga volt az elvonulás, a magány, de kihívásokban is bővelkedett. A Kilimandzsáró megmászását évek óta tervezte, aztán hét évvel ezelőtt februárban elrepült Afrikába. Érkezéskor látta, milyen nehéz körülmények között élnek az emberek, mégis boldogok, elégedettek. Noha ott nem természetes, hogy folyik a víz a csapból, van áram, fedél a fejük felett, naponta ennivaló. 

- érzékeltette István. 

Hozzátette, a mászáshoz természetesen alapvető volt a jó fizikai állapot. Az út négy napig tartott felfelé, majd két napon át lefelé. A mászás előtt a ráhangolódás, illetve az akklimatizálódás kedvéért is meglátogattak egy kávéültetvényt és egy lenyűgöző vízesést. 

A hegyen felefelé haladva négy magassági övön át mentek, így 800–3000 méter között az esőerdőn, ahol szitáló eső, köd, magas páratartalom volt a jellemző. Csak kicsit szitált az eső, így könnyebben tudtak haladni. 

 Aztán 5000 méter felett magashegyi öv fogadta őket, sarkvidéki körülményekkel, az oxigénszint pedig fele annak, mint lejjebb. A legdurvább fizikai hatások itt érték őket. 

– Olyan volt, mintha két ember állt volna a mellkasomon, hiába vettem levegőt, alig kaptam valamit - érzékeltette István. Azt mondta, mindezt úgy lehet legyőzni, hogy az ember mindent nagyon lassan csinál, lépésről lépésre, megfontoltan halad. „Pole, pole! (lassan-lassan!), mondta útközben a túravezető. Ennek ellenére volt, akinél szédülés, orrvérzés jelentkezett, de Istvánt mindez elkerülte. Mint elmondta, javasolták nekik, hogy sok vizet fogyasszanak útközben, amire nemigen volt lehetőség. Nála mindössze két egyliteres kulacs volt, benne forralt vízzel. Felidézte aztán, hogy mintegy 40 serpa kísérte őket, akik fejenként maximálisan 20 kilót vihettek magukkal, a mászók pedig egy könnyebb csomagot. A serpák rakták össze a sátrakat a táborokban, majd szó szerint elfutottak a mászók mellett, akiket, mire felértek a következő táborba, álló sátor és vacsora várta. 

A mászók napközben tíz kilométer körüli távolságot tettek meg, többszöri pihenéssel. A hegyen müzlit, pirítóst, kenyeret, dzsemet, felvágottat és zöldséget ettek. István számára a legfőbb kihívást a csúcstámadás jelentette, amikor is éjfél után vaksötétben elindultak, és hajnali 5.30-kor érte őket a napfelkelte 5500 méteren, ami csodálatos látványt nyújtott: az ember a felhők fölött jár, mikor feljön a nap, erre a látványra nincsenek szavak! A csúcsra István 7.15-kor ért fel, ezt írták rá az oklevelére is. Az éjszakai csúcstámadás nagyon érdekes látványt nyújtott, mert fejlámpával mindenki akkor indul el, így a hegy mintha apró szentjánosbogarakkal lett volna tele. – A csúcson leírhatatlan érzés keríti hatalmába az embert, hiába volt szélvihar és hideg, hogy elérted, hogy ott vagy, arra nincsenek szavak! Egész életedben emlékezel rá, mely erőt ad sok mindenhez - fogalmaz István.