2024.03.10. 17:39
Lombhullató évek
Tavaly az országos könyves fiesztán egy ismerősnek tűnő férfi kezembe nyomott egy verseskötetet. Mire felocsúdtam volna, felszívódott a forgatagban. Amint elolvastam a szerző nevét a fekete, tar fákat, néptelen padokat és a távoli ürességben álló magányos alakot ábrázoló borítón, bevillant korábbi találkozásunk. A gondosan kivitelezett kötet az ajkai Felsőrákosi T. Mihály munkája. Címe: Lombhullató évek.
Fotó: Illusztráció / veol.hu
A Naplóban 2004-ben írtam recenziót a költő Anyaszült szókkal című, második verseskötetéről. Írásom rá egy évre az Alkonyi utazás című kötetemben is megjelent. Most, hogy a könyves dzsungelemből előkerült a Lombhullató évek, belelapoztam akkori soraimba. A költő húsz évvel ezelőtti vallomásában olvasom: „Szétzüllesztett, becsapott idők raboskodnak a kopott fedelű emlékkönyvek lapjai között, hogy soha ne tudja elvenni, bántani legszebb éveink tisztaságát.” Aki feltépi, felszaggatja a múltat, legyen az szép vagy fájdalmas, szenvedni fog. A pesszimista hangvétel már akkor szembetűnő volt Felsőrákosi T. Mihálynál. A halvány remény, a röpke elégedettség után ránk zúdult finom keserűsége, amely verseiben páratlanul kifejező, lelki röntgenképek formájában jelent meg.
A Lombhullató évek a harmadik kötete. Egy alkotó életében két évtized mérhetetlenül hosszú; csend és hallgatás. Mások elvesznek, begubóznak, apátiába süllyednek, esélyét sem látjuk annak, hogy levetnék béklyóikat, kitörjenek, lángoljanak. Felsőrákosi egyéniséggé, céltudatos mondanivalójú költővé érett önkéntes szilenciuma idején. Új könyve a kortárs magyar költészet élvonalába tartozna, ha nem maradna el az irodalmi visszhang. A vidéken élőknél ez megszokott jelenség. Nem elég a tehetség, kapcsolatok híján „a betoncsend ülve eltemeti” legtöbbjüket. A kötet fájdalmas, lehangoló darabjait mégis áthatja a szeretet és a szenvedély. Eredetük valószínűleg az ösztönös, alkotói mélységekben rejlik. Invokációk a magányról, a derű hiányáról, az otthonkeresésről: „keletről jöttem s lennék / isten kegyelméből egy konok nép fia / van akinek Erdély másnak Transilvania / ösztönből zenélek s a vér a kotta / hazátlan amott itt meg dakota” (Üdvözlet helyett). A címadó költemény sorai félreérthetetlenül igazolják benyomásainkat: „vajon meddig kell félnem gyáván / önző emberárulók láttán // közben új tavaszok jönnek-mennek / és csak múlnak-múlnak / a lombhullató évek.”
A kötethez Iancu Laura József Attila-díjas író, költő írt ajánlót. Méltatása nem igényel magyarázatot: „Átvirrasztott, maréknyi igazság és igazságosság húzódik meg e kötetben, és minden sora ébren tartó költészet.”
Kellei György
[email protected]
