Ötéves maraton a rákkal – Gyöngyi győzelme tanulságairól betegtársai miatt beszélt

Öt éve kezdődött a zirci asszony kálváriája a jelenleg az egyik legtöbb halált okozó betegséggel. Göröngyös, hullámhegyekkel és -völgyekkel teli, gyógyuláshoz vezető útjáról azért szeretett volna lapunkon keresztül többeknek beszélni, mert úgy véli, ezzel biztatást ad betegtársainak és hozzátartozóiknak. Úgy látja, három kulcstényező járult hozzá ahhoz, hogy most azt mondhatja, nincs rosszindulatú daganat a testében: az egyik az, hogy mindig hallgatott orvosaira, a másik, hogy mellette állt a családja, a harmadik a hite. Azt hozzá kell tennünk, rák esetében nem szokták azt mondani, hogy a beteg meggyógyult, de Gyöngyi már tünetmentes, a képalkotó vizsgálatok szerint eltűntek a káros elváltozások szervezetéből. Tanulságként azt szintén leszűrte, hogy érdemes vigyáznunk egészségünkre, ő így szeretné élvezni ezután minden napját, mert életében most új korszakra nyílt ajtó.

Eszébe jutott párszor, hogy feladja

Szinte leírhatatlan megkönnyebbülést érez, de nem akarja megszépíteni elmúlt évei történetét. Elmondta, hogy a fájdalmak és főleg a rettegés a bonyolultabb beavatkozásoknál többször a padlóra küldte. Előfordult, hogy amikor már úgy tűnt, visszafejlődött, eltűnt a tumor, újra előjött; amikor már azt gondolhatta, a vége felé jár a kezeléseknek, kiderült, hogy újabb hosszadalmas terápia vár rá. Mindig összeszorult a gyomra, ha kezelésre érkezett a kórházba. Szintén megviselte, ha egy-egy ismerős betegtársát elvesztette. Eszébe jutott párszor, hogy feladja, abbahagyja az egészet, de olyankor a családtagoktól – és mivel vallásos, úgy érzi, odafentről is – mindig jókor jött a kellő segítség. A zirci reformátusok imádkoztak érte. Párja, Kiss-Jakab József főleg azzal tudta meggyőzni, tartani benne a lelket, hogy azt mondta neki, ha eddig ennyi mindent kibírt, akkor képes még sok mindenre. Ha már ennyit kínlódtak, szenvedtek együtt, akkor a továbbiakkal is megbirkóznak, mert van miért – így biztatta. Tudta ezt Gyöngyi, hiszen gyerekek, unokák, testvérek mellette álltak, édesanyja szintén.

A beteg esélyei és a jó szavak

Az alapos, körültekintő ellátás mellett szerinte legalább annyit számítanak a beteg esélyeinek növelésekor a nővérek szeretetteli szavai, odaadásuk, amivel átlendítették a nehéz helyzeteken, és az, hogy a veszprémi doktornő, a kezelőorvosa az onkológián minden alkalommal – pedig nem kevésszer találkoztak – megnyugtató módon tájékoztatta. Többi orvosától szintén hasonlóképp kapott lelki támogatást a szakszerű hozzáállás mellett, jó páran voltak, mert többek között Pápán és a fővárosban is kezelték. Meglátása szerint az a lényeg, hogy mindenkinek jussanak olyan doktorok, ápolók, mint neki, mert sokan nem tudnak magánellátást megfizetni. Tudja, vannak, kik az alternatív szerekhez fordulnak hasonló helyzetben, ő úgy döntött, mindig az orvosaira hallgat, például akkor is naponta hosszan sétált, amikor az elindulás nehezére esett, és azt fontosnak tartotta, hogy főleg céklalevet sokat fogyasszon vitaminpótlásként, és gyakran evett főtt spárgát pürésítve.

Csodás fegyelmezettség

Négyféle összetételű kemoterápiát kapott, egyre erősebb szereket, nem akarja elhallgatni, hogy a kezelések után napokig borzasztóan rosszul volt, és a megviselő időszakok újra és újra ismétlődtek. Nem tudott rendesen enni, sokat fogyott. Nem tagadja, zavarta, hogy háromszor hullott ki az összes haja. Jelentkeztek nála is a mellékhatások, az ízületeinél, a lábujján, a nyelvén, a szeménél. Mindezt zokszó nélkül viselte, szinte csodájára járt fegyelmezettségének az egészségügyi személyzet, ismerősei szintén. Tartotta magát, de bevallotta, végig alattomosan rágta belülről a félelem, csak kevésbé mutatta ki. Példaképe volt egy olyan betegtársa, aki több mint száz kemoterápiás kezelést kapott. Másoknak ő segített példájával, többször, amikor kórházban volt, mellé tettek olyan beteget a szobába, akinek jól jött, hogy erősíteni tudta kitartását. Van remény – ezt mondta nekünk is történetének elmesélése végén.