Jegellők, likak és jégvermek

A balatoni – téli – halászatnak, sajátos kellékei, eszköztára és szakkifejezései voltak. E téli tevékenység alapkelléke a nagyméretű kerítőháló volt, amely lehetett akár 200-400 méter hosszúságú. A halászmester ún. tanyákat jelölt meg a jégen, ahol a halászatot megkezdték. Ekkor keletkeztek ezek az érdekes tanya-elnevezések: Jajtekerő, Bublanát, Kenyőfőldes, Libadéllő, Aluttejes. A tanyák behatárolását követően az ún. jegellők fejszével vagy szakócával léket vágtak, majd egy bedöntőlékkel beengedték a jeges víz alá a nagy hálót, egy vezérrúddal irányították a háló mozgását. Majd különböző, a halászathoz szükséges lékeket készítettek: sor-, sarok-, ajtó- és keresztezőléknek nevezték. Még inkább nehezíthette a helyzetet, hogy a háló a víz alatt súlyosra fagyott, ezért a kiemeléshez ún. cibéket használtak. Ez egy olyan heveder volt, amelyről ólomgombokkal összefogott lánc lógott le, ezt vetették rá a nehéz, fagyott kötélre és ennek segítségével kezdték meg a kihúzást. Majd amikor már a halászok ott tartottak, hogy eljutottak az ún. kihúzólékhez, akkor először kihúzták a vezérrudat, legvégül a halászhálót. Ezt hívták markolásnak. Egy-egy markolás során akár 20 mázsa halat fogtak, de ehhez 100-200 likat, azaz léket is vágtak a jegellők.

A tavi jeges halászat látványos, de veszélyes foglalatosságnak számított. Már a 18-19. századi feljegyzésekben, visszaemlékezésekben több téli halászbalesetről olvashatunk. Az első ismertebb eset 1828-ban következett be, amikor is 18 alsóörsi halász talpa alatt – a Somogy felől érkező vihar közepette – összeroppant a jég és a hullámsírban lelték halálukat. A balatonfőkajári halászokkal 1868-ban esett meg egy szintúgy tragikus történet: a halászlegények jégtorlasz alá szorultak, mivel menekülés helyett a gazdájuk parancsára a hálót próbálták megmenteni. De talán a legemlékezetesebb az 1736-es vonyarci és györöki halásztragédia volt, ahol 46 halász maradt rajt egy jégtáblán és sodródott a Balaton belseje felé. 40-en élték túl a veszélyes helyzetet, melynek emlékére kápolnát – az ország egyetlen halászkápolnáját – is állítottak. A halásztragédiák ellenére a téli, balatoni halászat fáradságos, de általában jóhangulatú tevékenységnek számított és a zsákmányolt halak egy részének megfőzésével, megsütésével zárult. Az értékesnek számító pontyot, fogast le kellett adniuk, de a megmaradt keszegből, apróhalakból ízletes halászlevet készítettek. A szabadon elkészített halételek mellett tüzet gyújtottak, szerényen ünnepelve a téli fogást.

A nádaratás esetében is szükség volt a helyiek összefogására és az évszázadok óta bevett gyakorlat alkalmazására. Ha hó takarta a jeget, nehezebb volt a kivitelezés: ilyenkor egy kis kaszával, ún. gyalászkával vágták le a nád jég feletti részét, majd a learatott nádat szánnal húzták ki a partra. A nádat használták kerítésépítéshez, a háziasszonyok babfuttatáshoz vagy veremkészítéshez. Készülhetett nádból fészer-, szekér- vagy kocsiszín és természetesen a házak teteje is. A községi jégvermek feltöltését a kisbíró dobolta ki minden január elején – amikorra már befagyott a tó. A napszámosoknak kellett kitermelni a jégtáblákat, ami szintén összetett műveletnek bizonyult: a 40-50 cm széles, 2-3 méter hosszú táblákát csáklyákkal vágták ki, amit kirántottak a jégre, kocsira rakták és a fogatosok minél előbb a verembe szállították. A jégvágók csizmájukra ún. jégpatkót kötöttek, melyek megakadályozták az elcsúszást. A veremnél fejszével összetörték és szorosan egymásra dobálták, szinte megtömték a vermet. Ha a verem megtelt, szalmával fedték le, majd kúp alakú – 40-50 cm vastag – nádtetőt húztak rá. Ez a természetes szigetelés akár október-novemberig is megtartotta a jeget, nem olvadt el még a nyári melegben sem. A községi jégverem megtöltése az ott élőknek kötelező volt, de a hentes és kocsmáros jégvermeit már napszámosok töltötték fel.

A jeges halászat, nádaratás, veremtöltés nehéz, fizikai munka volt, de hozzátartozott a téli Balaton színes mindennapjaihoz.