Merjünk az ürességgel találkozni! – Izsák atya a magunkhoz kapcsolódásról

– Szóra bírt magány címmel írt nemrég könyvet. Szóra kell bírni a magányt? A szeretet megélésének hiányára céloz a cím?

– A címet József Attila Óda című verséből kölcsönöztem. A költő így hivatkozik a szerelem élményére: "Óh mennyire szeretlek téged,/ki szóra bírtad egyaránt/a szív legmélyebb üregeiben/cseleit szövő, fondor magányt/s a mindenséget." Erős találkozás az ilyen, ami meg tudja szólítani a szívünk rejtett üregét, ahova néha nagyon beszorulunk a félelmeinkkel, a haragainkkal, a rossz gondolatainkkal. A cím szándékoltan kettős jelentésű: egyrészt néha szóra kell bírni azt a részünket, ami szenved a kapcsolódás, a szeretet hiányától, az izolációtól, de ugyanakkor a könyv fő forrása a szerzetesi hagyomány, annak a régi szövegei és a jelenlegi tapasztalatai. A mi életformánk magányos abból a szempontból, hogy nincs házastársunk, családunk. Ezt az életformát is szeretném szóra bírni, mert azt tapasztaltam főként a Covid idején, de azóta is, hogy van olyan tanítás van benne, ami mindenki számára hasznos, ami megosztható a világban, a családban élőkkel.

Termékeny üres időket teremthetünk

– A kötet alcíme az: Közösségben Istennel és egymással. Erről a mai embert meghatározó feloldhatatlannak tűnő ellentét jut eszembe, és bevallom, megoldást, legalább útmutatást várok a szerzetes bölcsessége révén. Ugyanis manapság nem nagyon tudunk magunk maradni, befelé fordulni, mert túl fájdalmas, talán nem is tanultuk, szoktuk meg. Másrészt a kisközösségeink mintha nem működnének, bármennyit beszélünk róla, bármennyire szeretnénk, a pozitív jelek ellenére sem. Pedig azt gondoljuk, ezek jelenthetnék a menekülő utat, ha a világban nagy baj van. 

– Mindkét témával foglalkozom írásomban. Az látszik, hogy iszonyú tempóan élünk és van egy erős kontrolligényünk, amit a környezetünk erősít. Lehetőleg tervezzünk be mindent, mindent éljünk meg, amit csak lehet. Nagyon félünk attól, hogy lemaradunk valamiről. Nagy az elvárás a munkahelyen, a családban, hogy teljesíteni kell, meg kell felelni, és erre még rájön a kütyüink állandó ingeradása. Normális esetben, néhány évtizede, ha az ember sétált, utazott, vagy ha este elcsendesült körülötte a ház és beült a foteljébe vagy befeküdt az ágyába, akkor maga volt, vagy a párjával. Voltak azok a termékeny üres idők az ember életében, amik abban segítették, hogy feldolgozza, ami történt. Érdekes kutatási eredmény, hogy kétszáz évvel ezelőtt egy embernek századannyi döntést kellett meghoznia az életében, mint nekünk. Folyamatosan nyomás alatt vagyunk, ráadásul fogynak azok az ürességek, terek, amik segítenének abban, hogy jól, a szívünkből jövő vágyaink szerint döntsük. A magyarok háromnegyedének, még ha nem is vallja be, reggel az első mozdulata, hogy megnézi a telefonját, kitől kapott üzenetet, és este az az utolsó mozdulata, hogy még előveszi a telefont, megnézi az időjárást, a híreket, egyebeket. Ugyanakkor ugyanazok az emberek vagyunk, a szívünk, a pszichénk, a testünk is érzi, hogy ez nem jó nekünk, ez nem jó irányba halad. Azt tartom, hangsúlyozom, mindenkit arra hívok, hogy merjünk az ürességgel találkozni, nagyon tudatosan kell megteremteni, hogy meglegyenek a feldolgozásnak a csendes idejei. Erre vágyunk, ezért mondjuk, hogy milyen jó lenne egy kis nyugi, milyen jó lenne elvonulni valahova. 

A jó taktika, hogy ránézünk arra, ami fáj

– A választott elvonulás, a tudatos kikapcsolódás sem megy könnyen már manapság.

– A monostorba is azért jönnek hozzánk, mert néhány napra, órára el lehet vonulni. Viszont az a tapasztalat, hogy az elején ez nagyon jó, van egy megkönnyebbülés, a "de jó, hogy nincs rajtam nyomás" érzése. De szokatlan ez a helyzet, furcsán érezzük magunkat benne. Ráadásul a kezdeti fellélegzés, öröm után mindaz a dolog, amit leraktunk a szemetes kukánkba, a lelkünk mélyére – mert úgy éreztük, hogy a nap pörgésében, az elvárások közepette nincs erőnk, energiánk foglalkozni vele, akár egy megbántással, egy kudarccal, akár egy olyan érzéssel, érzelemmel, amit egy helyzetben nem tartottunk helyénvalónak, nem akartunk megengedni magunknak – feljön a mélységből, csomó minden. A spontán reakció ilyenkor, hogy menekülünk, hogy én ezt nem akarom, nem akarok vele szembenézni. Inkább akkor zsibbasztom tovább magam valamivel, jöjjön valami inger, valami szórakoztató, pozitív. Ezzel viszont csak elodázzuk a problémát, ezek a dolgok a lelkünkben mennek tovább. Ott a maguk életét élik, és esetleg egy teljesen váratlan helyzetben olyan indulatosan reagálunk vagy mélyen szomorúak leszünk, hogy azt se tudjuk, ez honnan jön. Ez azért van, mert ott vannak ezek a feldolgozatlan témák. A jó taktika az, hogy el kell ezeket hordozni, szenvedni, viselni, attól gyógyulnak, hogy engedjük magunkat ezekre ránézni. Keresztény ember számára az imádság nem más, az egyik jó meghatározása, hogy Isten jelenlétében engedem, hogy az életemben jelen legyen mindaz, ami történt velem, amit éreztem. Oda vihetem Isten elé a bánataimat, az örömeimet, a sebeimet, a kudarcaimat. Ha ezt nem tesszük, akkor olyan kényszerpályákra tud ráfutni az életünk, a be nem teljesedett vágyak, a fel nem dolgozott sérüléseink miatt, hogy csak csodálkozunk, hogyan kerültünk ebbe a helyzetbe. Bátorítást szeretnék adni soraimmal is, hogy merjünk kapcsolódni magunkhoz, a félelmeinkhez, mély rétegeinkhez, haragunkhoz, vágyainkhoz, azoknak adjunk teret, akkor lesznek kevésbé félelmetesek, szelidíthetőek, kezelhetőek, ha rájuk merünk nézni. 

A közösséghez tartozás árát ki fizeti?

– A kisközösségek jelenthetik a kiutat, a támaszt, ha a külső körülmények egyre szorítóbbak? 

– Úgy gondolom én is, hogy amiatt amerre tart a földbolygó, az emberiség geopolitikailag, a klíma tekintetében, nagyon rá fogunk szorulni, hogy jól működő kisközösségekben tudjunk támaszkodni emberekre, ezért ezek fontosak. Azt is látom, nem egyszerű megmaradni bennük.  A kulcs talán az, hogy vágyunk a közösségben való létre, de az árát nem szeretnék megfizetni. Az egyik az önkorlátozás. Amiatt, hogy tartozzak egy közösséghez, abban adjak, kapni tudjak, bizonyos dolgokra nemet kellene mondanom, mivel véges az időnk, az energiánk. Az választást feltételez, hogy véges számúhoz közösséghez tudok tartozni. Ehhez kapcsolódik az elköteleződés témája. A kórusban, amit vezetek és a szerzetesközösségben is látom, hogy az emberek szeretnének kivenni a közösségből, de beletenni már nem szeretnének. Utóbbi azt jelenti például, hogy elmegyek a kóruspróbákra, a fellépésre, szólok, ha nem tudok. Sokan érdeklődnek a szerzetesség iránt is, fiatalok is, de a döntést meghozni, hogy ezt választom, mindent mást nem, az már nehéz. Még egy szempont, hogy a közösséghez tartozásnak az ára az ott megtapasztalt gyengeség hordozása is. Idealizálunk mindent, mert ezt kapjuk a médiából, és amikor egy klubban azzal szembesülünk, hogy a másik nem feltétlen az, akinek gondoltam, nemcsak jó nekem az, hogy ide tartozok, mert vannak dolgok, amik a másikban zavarnak, szenvedést okoznak, akkor kiszállunk. Így viszont sosem tapasztalható meg az a fajta mély összetartozás, amit a gyengeségek elhordozása tud egyedül adni, hiszen mindannyian arra vágyunk, hogy annak szeressenek minket, akik vagyunk, a kudarcainkkal, a hibáinkkal, az árnyoldalainkkal együtt élhessük meg, hogy értékesek, szerethetőek vagyunk. Csak akkor tud létrejönni valódi kisközösség, ha a tagok elkötelezik magukat abban, hogy elviselik és akár szeretettel fordulnak ahhoz, ami nem könnyű, nem pozitív. 

Az alázat a helyes önértékelés

– Hasonlóképp az arányok, a helyes egyensúlyok megtalálása rejlik abban, ha azt mondjuk, hogy a bocsánatkérés alázat és nem megalázkodás?

– Van abban szerzetesi bölcsesség, hogyan lehet kommunikálni, ami a másikban nehéz, hogy az ne legyen bántó, úgy, hogy ne sérüljön a kapcsolat. Hasznos, ha az első kérdés, amit felteszek egy konfliktushelyzetben, hogy mi az én részem, a felelősségem. A másikat megváltoztatni nem tudom, ezért felvállalom a részem, még akkor is, ha csak kicsi a felelősségem, ugyanis valamilyen részem biztosan volt abban, hogy összevesztünk, mély sebeket okoztunk, sértődés lett a köztünk történtekből. A megalázkodás rosszul hangzik a mai fülnek, de az alázatról azt tartja a keresztény hagyomány, Krisztus is azt mondja, hogy tanuljunk belőle. Az alázat helyes önértékelés, nem meghunyászkodó lúzerség, hanem azt jelenti, vagyok annyira stabil, hogy el tudom viselni, hogy ha közel megyek hozzád, felvállalom a részemet abból, ami nem lett jó köztünk. Nem félek attól, hogy olyan sebet okozol nekem, amit nem tudok elviselni, mert tudom, mennyit érek. Az alázatban van egyfajta bátorság arra, hogy nem ragaszkodok ahhoz, hogy mindenképpen jónak és tökéletesnek lássam magamat, el tudom fogadni, hogy hibázom, hogy vannak gyengeségeim, de ettől még az értékességem, a létben való biztonságom, ezek tudata nem sérül.