A diktatúra áldozatai - a politika űzte Veszprémbe a város '56-os mártír tanárát

Példának mindjárt ott van a veszprémi tanár, Brusznyai Árpád sorsa: „Úgy gondolták tudósemberek – többek között a híres Moravcsik Gyula professzor (bizantinológus, egyetemi tanár – a szerk.) –, hogy belőle egy óriási ókortudós lesz. És akkor mi történik? Miután kiderül, hogy van egy pap testvére, illetve, hogy az apja 1936-ig a csendőrségnél szolgált, egyszerűen kiteszik az egyetemről. Az indok: osztályhelyzeténél fogva alkalmatlannak találják arra, hogy ifjúsággal foglalkozzon.” Brusznyai Árpád az első rangú szellemi műhelynek számító Eötvös Loránd Tudományegyetem görög filológiai intézet gyakornoki állását kénytelen otthagyni. 1950-ben járunk. Jóval később nagy nehezen megengedték neki, hogy középiskolában tanítson. 

Így kerül Veszprémbe, a Lovassy László Gimnáziumba. „Nem akar politikus, legkevésbé városi vagy megyei vezető lenni. Csak kitör a forradalom. A nép bizalma pedig felé fordul. Jön a nagy erkölcsi kérdés: vissza lehet-e ezt utasítani? Úgy nyilatkozik – és ezt hiteles források is tanúsítják –, hogy addig elvállalja, amíg nem rendeződik a helyzet, és demokratikus úton meg nem választják azokat a vezetőket, akik a várost és a megyét vezetik. Aztán ő visszamehet tanítani.” Csak másként alakultak a dolgok. A diákjai és minden ismerője által hitelesnek tartott tanárt a forradalom leverését követően letartóztatják. Bűne, hogy a megyei forradalmi tanács tagja, majd elnöke volt. ÁVH-sokat, pártembereket mentett meg attól, hogy a feldühödött tömeg meglincselje őket – kit érdekel? Az ítélet kötél általi halál. A magyar tudományos és művészeti élet legnagyobb tekintélyei, köztük Kodály Zoltán próbáltak közbenjárni az ítélet enyhítése érdekében. Sikertelenül, mert Pap Jánosnak, az MSZMP megyei titkárának a szava többet ért. Kivégzés, elkaparás egy jeltelen gödörbe. 

Az ököl másokra is lesújtott, igaz, némileg csillapított formában, bokszkesztyűvel. De azért ez is elég volt az életek megtöréséhez. A számtalan példa közül egy Tóth Lászlóé, a fehérgyarmati gimnázium német nyelv szakos tanáráé, a helyi forradalmi bizottság tagjáé. „Az égvilágon semmi atrocitást nem tűrt el és nem is történt ilyen a településen. Letartóztatták, hat év szabadságvesztésre ítélték. Egy ugyancsak fehérgyarmati tanárt, aki fegyvertelen nemzetőr volt, november 4. után a pufajkások úgy megvertek, hogy két hétig mozgásképtelen volt. Ez a diktatúra!” Az már csak magától értetődő volt, hogy a házastársak, gyerekek életét is évekre, évtizedekre vagy akár végleg megkeserítették. Kahler Frigyes jellemző példaként Iván Éva nevű, kitűnő tanuló középiskolai osztálytársát említi, akit apja „ellenforradalmi tevékenysége” okán elvágtak a továbbtanulástól. Mit tehetett mást, Éva belenyugodott a sorsába. Családanya volt, ami gyönyörű hivatás, de hogy még mivé válhatott volna, ha hagyják kibontakozni, az már soha nem derül ki. 

A puha diktatúrának nevezett Kádár-rendszerben sem tett jót az előmenetelnek, ha valaki – nem nyilvánosan, csak a baráti körében – nem a hivatalos brosúraszöveget nyomatta. Például Kahler Frigyes gyerekkori barátja, aki fizika szakos egyetemi hallgatóként kollégiumi szobatársaival történelmi eseményekről vitatkozott. Bűnüket azzal tetézték, hogy a szoba falára kifüggesztettek egy, a társadalomra ható eszmékről szóló tablót, amelyen egyszerre szerepel a horogkereszt és a vörös csillag. Jött is a letartóztatás. A „jutalom” egy év felfüggesztett, továbbá halmazati büntetésül az ország összes felsőoktatási intézményéből való kitiltás. 1966-ot írunk ekkor. Vajon ki tájékoztatta a hatóságokat a renitens magatartásról? Hát nyilván a besúgók, aki lehetett bárki: szoba- és csoporttárs vagy éppen az egyetemi focicsapat tagja. Öt évvel később aztán az illető valahogy mégis visszakerülhetett az egyetemre. Ma ismert lézerfizikus. 

Happy end? Látszólag talán igen, mi az a pár év, mondhatná valaki. Meg különben is, a „béketábor” többi országához képest egészen tűrhetően élhetett, aki tartotta a száját. Márpedig a Kahler Frigyes szerint a többség tartotta. Értett a leckéből. A „fridzsiderszocializmus” langyos lábvízben tapicskoló, sunnyogással teli, émelyítő műdalokra vigadó korszakát meg már ismerjük. Meg azt a máig ható pusztítást is, amit az emberi lelkekben okozott.