A napfény ideje

Láncdohányos volt, másfél doboz ciginél nem adta alább. Egymás közelében éltünk, akkori lakásomból ráláttam a házukra. Férje magánfuvarozó volt. Szomszédasszonyom vagy húsz éve megkérdezte tőlem, hogy ismerem-e A varázshegy című regényt, és ha igen, mi a véleményem róla. A világ­irodalom egyik legnagyobb alkotása, feleltem. Thomas Mann művét fiatalon olvastam siófoki házunk udvarán. Nyaralóvendégeink mosolyogtak rajtam, hogy a nyarat nem szórakozással, hanem mihaszna olvasással töltöm. Azóta kétszer újra­olvastam, és mindig más értelmet kaptam az élet lényegéből. 

Miután áradoztam a Mann-regényről, a hölgy kölcsönkérte. Az egykötetes, 1974 kiadásút (Szőllősy Klára remek fordítása) átnyújtottam neki a kerítésen. Csaknem 900 oldal, legalább fél éven át elmerülhet a svájci tüdőszanatóriumban gyógyulgató Hans Castorp sorsában. Szomszédasszonyomnak már akkoriban gondjai voltak a tüdejével, ezért úgy véltem, ez motiválta a zseniális regény megismerésére. De mélységesen csalódtam három hét múlva. Kiderült, hogy többszólamú kölcsönzésről volt szó, szomszédom egyáltalán nem volt kíváncsi a történetre, a kötetet megbízásból kérte el, és továbbpasszolta a barátnőjének. Az ablakunkból láttam, amint a barátnőtől A varázshegy visszakerül a hölgyhöz, aki aztán hálás köszöngetés kíséretében átadta a kerítésen. Kajánul kérdezgettem, hogy tetszett. Nyomasztó volt, de érdekes, válaszolta. Nem tudom, vajon a napokban méltósággal fogadta-e az elmúlást. 

Olykor próbálok magyarázatot keresni arra, hogy az emberek jelentős része miért prüszköl az olvasástól. Nem azokról beszélek, akik objektív okok miatt, idő híján nem vesznek könyvet a kezükbe. A munka, a család és az egyéb kikerülhetetlen elfoglaltságok valóban gátolhatják az olvasási kedvet. Azokon akadok fenn, akik megtehetnék, hogy időnként olvasással fűszerezzék mindennapjaikat. Nemrégen születésnapján szerettem volna megajándékozni egy középiskolás lányt. Az édesanyja kerek perec kijelentette, hogy semmiképpen ne vegyek könyvet neki. A háttérben apuka is megszólalt: „Mi nem nevelünk könyvmolyt a gyerekünkből!” Persze elhűltem. Ekkora elutasításra nem készültem fel. Az ajándékozás persze elmaradt. A napfény nyolc és fél perc alatt ér a földre. A 21. századi „felvilágosodáshoz” – úgy tűnik – hosszabb idő kell.