Véradás: Kopott szív a tenyérben és a zirci rekorder

Vidám volt az ünnep utáni napon, március 16-án Zircen szervezett kiszállásos véradás légköre, ahogy megszoktam. A tű bőröm alá szúrása alig csípett, ezt is tudják már a rutinos véradók: a vérellátósok e téren professzionálisak. Egy kis aggodalom azért volt bennem, de hamar oldódott. Ugyanis amikor megérkeztem, épphogy akadt dolguk a vért levevőknek, ha végzett valaki, akkor épp érkezett egy másik önkéntes, de azért arra gondoltunk Cziráki Istvánnal, többen lehetnének. Jöttek is aztán a karjukat nyújtók, csak inkább a munkaidejük végeztével, így mi megnyugodtunk. Könnyen szóba elegyedtünk, mert már ismerjük egymást egy ideje, egyébként Pista szerint ez a legjobb a véradásokban, az, hogy beszélgetési lehetőséget nyújt. 

Pista számít rekordernek a véradásban, a bakonyi városban mindenképp, de a vármegyében is. Korábban bányában dolgozott, és többször találkoztunk már jótékony eseményeken, ugyanis véradóként lassan nyugdíjba vonul, de a szervezésben továbbra is segít és sok fiatalt igyekszik példája révén arra ösztönözni, vegyék át tőle a stafétát. Kíváncsi voltam, szerinte hogyan lehet rávenni erre az embereket, e téren is elősegíteni a vérfrissítést. Szerinte, aki egyszer elkezdi, annak szokásává válik, ahogy neki is. Két-, háromhavonta évtizedeken át nyújtotta a karját. Az a jó, ha mindenkinek, aki hajlik erre, a saját településén vagy annak közelében, esetleg munkahelyén rendszeres időközönként nyílik erre lehetősége. Ha egy alkalom kimarad, akkor elfeledkezhet róla és abbamarad a segítéssorozat. Apropó, segítés: a vér még mindig nem pótolható semmi mással. Egy véradással három életet menthetünk meg. Így Pista barátomnak valószínűleg mintegy hatszázan köszönhetik a gyógyulásukat, azt, hogy szeretteikkel maradhattak. 
Abban is megegyeztünk vele, hogy a véradással kapcsolatos tévhitek sokakat hátráltatnak az önkéntességben. Pedig az előítéletekkel ellentétben nem fáj, nem tart soká, míg lefolyik a kellő mennyiségű vér a zacskókba, és nem kell várakozni előtte. Nekem is gyorsan ment, ezúttal is, nem sokáig szorongattam a kis műanyag szívet, jelképét a véradásnak, a szeretetnek. Aki sietett, az Zircen kora délután örült, hogy kicsit se kellett várnia, míg sorra került, de ez egyébként is szinte mindig így van, a több teendőt is flottul megoldják a vérellátósok, azt, ha többen egyszerre érkeznek hozzájuk. 

Cziráki István mindig azt hangsúlyozza azoknak, akik félnek a tűszúrástól, hogy sokkal jobban érezhetik magukat a véradások után. Ez egyszerű biológia: ilyen módon a szervezetet friss vér termelésére ösztönözzük. Cziráki István pedig önkéntességre, életmentésre a fiatalokat. Ha beszél nekik saját példájáról, általában nevetnek. Erre megemlíti nekik: ha rosszul lennének, vagy valamelyik közeli hozzátartozójukkal, barátjukkal történne baj, örülnének ezeknek a ,,kis emberkéknek, a véradóknak, hogy léteznek ilyenek is.
Szerintem jó érzés azért is a véradás, mert azt érezhettem, tudtam tenni másokért. Manapság ezt nem is olyan könnyű gyakran megélni, hiába a mosolygás, a kedvesség mások iránt, elég kusza a világ, ki tudja, kinek mikor mi esik jól. Pista azt nem szereti, ha hallania kell, milyen nagy dolog, hogy annyi életet megmentett véradóként, ugyanis szerinte nem ezért tesz ilyesmit az ember. Jó meglátás, amit hangsúlyozott: szerinte azt is számolni kellene, egy-egy vérellátós hányszor vesz le vért, hány alkalommal szúr tűt a kar bőre alá szinte észrevétlen hatással, de nagyon is hatékony eredménnyel. Ők is megérdemlik az elismerést. Cziráki István azt is mindig nézi, hogyan, hova szúrják a tűt a karjába. Tőle tudtam meg, épp őt furcsállják ezért a szakemberek. Én azt hittem, én ijesztem meg őket azzal, hogy félelmemben kényszeredetten félrenézek ilyenkor és ettől furcsa lesz az arckifejezésem, azt hihetik, rosszul lettem. Nem. Felfrissültem. Több okból is, és megint tanultam valamit.