Visszatérés Rómába, az örök városba

Hosszú-hosszú hónapokig hajnalban keltem, amit kerestem, igyekeztem félretenni, közben persze bejártam az egyetemi előadásokra. Majd lett vonatjegyünk, megbeszéltük Kiss Tomi csoporttársammal, hogy mikor induljunk, és egy szép nyári napon bécsi átszállással csak eljutottunk Rómába. A két töri szakos, akik teljesen el voltak bűvölve a régi romoktól, a Krisztus előtt 753-ban alapított város hangulatától, ahol minden megfért egymással és egymás mellett. 1995 nyarán én is bedobtam a Trevi-kútba azt a pénzérmét, remélve, minél hamarabb visszatérhetek. 

Az első komolyabb próbálkozásra 2014 novemberéig kellett várnom. Már családos emberként, gyerekekkel vettünk repjegyet, és lett szállás december első hetére. De az ember gyakran hiába tervez, a sztrók erősen átírta azt az évet. 2020 márciusa. Ismét minden lefoglalva, ám hiába mentünk Ferihegyre, a rossz híreket hallva nem kockáztattunk. Talán ha néhány héttel korábbra tervezünk, de nincs ha. A következő hetekben lezárták Rómát, Európát – nagyon friss még az akkori pandémiás helyzet. 

Nem nyugodtam bele. Jött néhány kerek évszám – születésnap, házassági évforduló –, ismét megszerveztük az utat. És hónapokkal később, harmadik nekifutásra végre ott állhattunk a Colosseumnál. Amikor közel három évtizeddel korábban tátottam a számat alatta, az jutott eszembe először, hogy megrázó. Nem tudom, hogy miért ez a jelző, nem az, hogy monumentális, hanem benne a kétezer év. Mindig a kövekre gondolok itthon, Itáliában, a Colosseumnál is. Amiből épült, és arra, ami körülötte van. A csodás építményekre. A szomszédságában áll Constantinus diadalíve, amely igaz, hogy „már” 315-ben épült, de elég csak monumentális magasságára gondolni: eléri a 21, szélessége a 26 métert. 

Innen nem messze a via sacrára, a „szent útra” léphetünk. Ez az az út, amely ugyan a Forum Romanum legfontosabb épületeit kötötte össze, ám a téma kutatói szerint a mai napig nem tisztázott, hogy mikor és hol is vezetett pontosan. A leírások úgy tartják, hogy a via sacra elnevezés azt az utat jelöli, amelyen a vallási cselekedeteket gyakorlók vonultak fel. De itt masíroztak a diadalmenetek is, amelyek szintén végighaladtak ennek az útnak egyes részein, azaz a legnagyobb rómaiak, császárok, konzulok, szenátorok, győztes katonák nyomaiban lépkedhetünk mi is. 

Elérünk lassan a Forum Romanumra, az ókori Róma fő közterére. Ez a hely – a Capitolium és Palatinus-domb közötti tér – volt a kereskedelmi és politikai világ érintkezőhelye. Míg így, sok-sok pusztulást átélve is el lehet képzelni, milyen lehetett egykor, az ereje teljében lévő Római Birodalom korában. 

De ugorjunk. Leülünk a Circus Maximus egyik lépcsőjén, ott, ahol közel ezer éven át, a VI. század közepéig folyamatosan tartottak játékokat, versenyeket. Ebből semmi nem maradt. Jóformán a fűvel benőtt versenypálya vehető ki, és néhány kapu maradt. Hihetetlen, de közel 250 ezren szórakoztak itt egykor. 

Tovább cikázunk az időben, de a város ugyanaz. Óriási a forróság, nagy a tömeg. A világ legismertebb szökőkútja, a Trevi-kút szélén ülünk. Próbálom fejben azt a részt belőni, ahol Marcello Mastroianni és Anita Ekberg Federico Fellini utasításait követte Az édes élet című filmben. Mert ez is Róma, a 17. századi barokk csodáival, a filmekkel. Később kérem, hogy fotózzanak le a Via del Corso felirat alatt, mert van egy 1995-ös fotóm ott. Érdekes lesz a különbség. Házassági évforduló, születésnap. A turistaforgatagból egy időre kiszállva igazi római éttermet igyekszünk keresni. Tésztával, helyi borral. Találunk végre, fenséges minden, a limoncello is. 

A következő napokban is járjuk a várost, lehetetlen elmesélni és egyelőre megemészteni is az élményeket. Ez a Szent Péter térre és a Szent Péter-bazilikára még inkább igaz. És a múzeumok, hihetetlen műalkotásokkal. Ez utóbbi is alapból legalább két nap lenne, ha alaposan megnézzük – kihagyjuk, hogy legyen miért visszajönni. 

Sok minden belefér még a vasárnap esti hazaútig, például a Római Olimpiai Stadion, amely az egyik legnagyobb múltú olaszországi sportlétesítmény. A stadion a Foro Italico nevű sportpark központi létesítményeként nyílt meg 1932-ben. Az 1950-es években Róma újból benyújtotta olimpiai pályázatát, amely ezúttal elnyerte a rendezés jogát, és az 1960-as olimpiai játékok kezdetéig nagyszabású felújításon esett át. Erről is beszéltek a stadiontúra vezetői, merthogy befizettünk rá. Fura volt néhány nappal később látni, hogy azon a kispadon, ahol fotózkodtunk, világsztárok, például Paulo Dybala, az AS Roma labdarúgója, vagy a csapat világhírű edzője, José Mourinho ül, körben pedig 60 ezer szurkoló drukkol a csapat sikeréért. 

Az utolsó nap Ostiában ér minket. A tengerparton, mindenféle strandcucc nélkül, ám a gyerekek ki nem hagyták volna, hogy megmártózzanak a Tirrén-tengerben. Majd irány a repülőtér – ciao, Roma! –, éjjel három, mire hazaérünk. Itthon kell jó néhány nap, hogy alaposan visszarázódjunk. Ennyi csoda után nem is csoda.