Tovább élteti a családi hagyományt a nemesvámosi juhász

Lehet, hogy ő is a génjeiben hordozza, talán ezért készült arra már kisgyerekként, hogy pásztor lesz. Bár eredetileg bútorasztalosnak tanult, de az élet visszavitte a birkák mellé. Rövid ideig volt juhász Diszelben, majd Kövesgyűrpusztán is. Onnan a felesége révén került Nemesvámosra, ahol 22 évig dolgozott a tehenészetben, annak megszűnéséig. Tíz éve már, hogy őstermelőként újra elkezdett pásztorkodni. Tíz-egynéhány kecskéje és közel 200 birkája van. Szerinte pont annyi, amennyit egy ember még könnyen el tud látni.

– Nagyanyámtól nem messze lakott egy öreg juhász, Kovács Károly bácsi, és öcsémmel mindig ott voltunk nála. Érdekesnek tartottuk a birkákat, meg az öreg mindig faragott valamit. Hosszú ideig a bojtárja voltam, sokat mentem vele. Amikor nagyobb legényke lettem, és az öregnek valami fontos dolga akadt, akkor én hajtottam el a nyájat. Ostort készíteni, botot faragni is ő tanított meg. Aztán volt ott még egy juhász, Németh István, aki a téesz birkáit őrizte, ő is faragó pásztor volt. Ha nem az öregnél voltunk, akkor nála, és mindig lestük, hogy mit csinálnak – kezdi a beszélgetést Dávid János a vámosi határban, a jószágok után sétálva.

Mivel birka már nem lehet a községben, ezért ki kellett települnie a nyájjal Nemesvámoson kívülre, a tanyájára, ahová minden reggel kimegy. Elrendezgeti a dolgokat: enni-inni ad a bárányoknak, és ha vannak, akkor a kecskegidáknak. A kecskefejés is a reggeli rutin része, majd kihajtja a nyájat a legelőre. Délben behajtja, megitatja őket, aztán délután újra kimennek. Este megismétlődik a reggeli rituálé – az etetés és fejés –, mielőtt hazamenne.

Hatvan hektár körüli a terület, ahol a nyájat legelteti a nemesvámosi Bagó-hegy környékén. Van, hogy egy délelőtt kétszer is körbejárják, de lehet, hogy félútig sem jutnak el, mert úgy megállnak a jószágok a legelésben. Jó időben visz magával egy kis faragnivalót, vagy ha találkozik gombázókkal, túrázókkal, akkor elbeszélget velük.

A legeltetés ellési időszakban válhat izgalmassá, mert megeshet, hogy a legelőn ellik meg a birka. Ilyenkor egy zsákban a vállára veszi a kicsit, és beviszi a tanyára. Előfordult már, hogy egyszerre négy-öt is megellett, ekkor telefonált a feleségének, hogy jöjjön ki értük, és autóval vitték be a kisbárányokat.

Két kutya a hűséges segítőtársa a vámosi pásztornak a munkája során. Báró, a barna mudi különösen okos, míg Sudár, a világos színű szuka kicsit szeszélyes, de nagyon jól futó kutya.

– Ha ők nem lennének, már térdig lekopott volna nagyon sokszor a lábam – jegyzi meg János. Mivel termőföldek szomszédságában van a legelő, vigyázni kell arra, hogy a másét ne tegye tönkre a nyáj. Ha a földek szélére érnek, akkor a kutyák rögtön mennek, és ügyesen a jó irányba terelik a nyájat.

A birkák esetében a gazda fő haszna a húsleadásból származik. János először magyar merinói kosokat tartott, de később áttért a francia, húsjellegű Ile-de-France- és Berrichon du cher kosokra, azokkal fedezteti a keverék állományát. Mint mondja, az átvevők nagyon szeretik az innen származó bárányokat.

Kiderül az is, hogy télen is kijárnak a legelőre, és még a tízcentis hó alól is kikaparják a birkák a füvet. A téli időszakban pótléknak kapnak abrakot is. János jól bírja a hideget, de mint mondja, fel kell öltözni jól, hogy ne menjen el a kedve.

– Itt muszáj mindennap topon lenni, mert ha az ember egyszer kidől, akkor nincs, aki beálljon helyette. Ha esik, ha fúj, ha lázas az ember, vagy fáj valamije, akkor is jönni kell – osztja meg az egyszerű, de kemény igazságot, hozzátéve, hogy nyáron, amikor leheveredik a hűvösbe, és a nyáj ellegelészik körülötte, az a szebbik oldala a juhászatnak.

– Szeretem a birkákat és a természetet is. Az ember kint van, és elgyönyörködik benne. Most ugyan még nem olyan szép a táj, de majd ha kizöldülnek a fák meg a bokrok, és virágos a mező, akkor tényleg szép lesz. Itt megnyugszik az ember. Ha valamiért mérges is vagyok, kijövök, és lenyugtat ez a csönd és nyugalom – jegyzi meg a pásztorélet szépségéről, pedig van úgy, hogy egy árva lélekkel sem találkozik napközben.

Az ötvenes évei elején járó pásztor elmeséli még, hogy a fafaragással már asztalostanulóként megpróbálkozott. Később, pásztorkodás közben, a szabad idejében próbált meg kifaragni különböző mintákat. A legtöbb juhász a csigaszarvas kosfej mintát kedveli a botja végén, és sokféle minta elfér a pásztorbot szárán is. Előfordult, hogy egy tízcentis rész még üresen állt az egyik boton, és éppen azon tanakodott, hogy oda mi kerüljön, amikor a bokorból kiugrott mellette egy róka. Ezzel el is dőlt, hogy egy róka kerül a még üres részre. De „lefaragott” már őzet, szarvast, tekeredő kígyót és virágokat is. Elárulja azt is, hogy húsos somból lesznek a legjobb bakonyi pásztorbotok, de faragott már mogyoróból és vadkörtéből is. Viszont azok nem olyan tartósak, pedig egy vastagabb botra – pihenésképpen – le is lehet ülni. Persze a pásztorbotnak a munkában is van szerepe, hiszen a kampós részével elkaphatja a birka lábát, ha meg szeretné fogni a jószágot.

Volt olyan év, hogy ötvenhét kampót, kilenc pásztorbotszárat és tíz-tizenkét ostornyelet is kifaragott. Egyet-kettőt pénzért ad el, de a legtöbbet elajándékozza az ismerősöknek, vagy elcseréli őket valamire. Egyszer például úgy lett kutyája, hogy két faragott botot adott érte egy másik juhásznak.

A faragásban nem a pénz motiválja, sokkal inkább az, ha meglátja egy pásztortalálkozón az általa faragott botot az egyik juhásznál, de hívta már telefonon a testvére azzal, hogy a Duna Televízióban az általa faragott bottal szerepel az egyik ismerősük. Faragó pásztorként számára az a legnagyobb elismerés, ha a juhászok tőle akarnak egy-egy botot.

A sokunk számára ma már kuriózumnak számító pásztorkodásról befejezésül elmondja még:

– Időigényes munka ez, de talán mostanában anyagilag jobban megbecsülik, mert pár évvel ezelőtt még sokkal kevesebbet kaptunk egy-egy bárányért. Eszmeileg meg amióta vannak ezek a hagyományőrző programok, már jobban észreveszik, hogy vannak pásztorok is.